Avagy miért nem elegendő a szelektív hulladékgyűjtés, vagy az izzók lecserélése energiatakarékosra az ökológiai válság idején?
A Klímahét alkalmával indított cikksorozatunkban azt az üzenetünket járjuk körbe több irányból, hogy az éghajlati válság, az ökológiai válság és a napjainkban bennünket érő egyéb kihívások megoldásához rendszerszintű változtatásra van szükség.
Jelen írásban e válságok és kihívások mögött álló hajtóerőkre fókuszálva arra próbálok rávilágítani, miért nem elegendő az egyén felelősségét előtérbe helyező részmegoldások hangoztatása, miért van szükség rendszerszintű változtatásokra (system change).
Több mint éghajlati válság
Bár az utóbbi hónapokban a sajtóban kiemelt szerepet kapott az éghajlati válság, ez napjaink kihívásainak csak egy – bár rendkívül fontos – eleme. Az ökológiai-társadalmi válságjelenségek egymással összefüggve fenyegetnek minket: az éghajlati válság egyre jobban itt dörömböl az ajtónkon (a szélsőséges időjárási jelenségek gyakoriságának megnövekedését már mi is megtapasztalhattuk); a biológiai sokféleség rohamos csökkenéséről már egy átlagos újságolvasó, tévé néző ember is hallott (a növény- és állatfajok tömeges kihalása, a rovarok számának drasztikus csökkenése, méhpusztulás); a talajpusztulás, elsivatagosodás, földhasználat-változás, környezetszennyezés mellett a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a világ fenyegető mértékű eladósodása, valamint a több elemző szerint is küszöbön álló gazdasági-pénzügyi válság is e kihívások közé tartoznak.
Az ökológiai válságok néhány mutatója: több területen már túlléptük az ökológiai plafont.
(Forrás: Kate Raworth: A Doughnut for the Anthropocene: humanity's compass in the 21st century )
Eljött az idő, amikor fel kell hagynunk azzal, hogy a válságokról mint távoli, jövőbeni fenyegetésről beszélünk, és ami ennél is nehezebb, hogy ezekkel a válságokkal nem külön-külön, hanem egységes egészként kell megküzdenünk, a teljes rendszerszintű változás keretében. Ma már egyre több szakértő beszél az ökológiai válságokkal kapcsolatos rendszerszintű összefüggésekről és a hajtóerőkről is. Tüneti kezelés helyett a környezeti válságok mögött húzódó társadalmi és gazdasági hajtóerőkre fókuszáló rendszerszintű válaszokra van szükség.
Az ENSZ Biodiverzitás és Ökoszisztéma Szolgáltatás Kormányközi Testületének (IPBES) májusban közzétett jelentése szerint a természet jelenlegi pusztulása példa nélkül álló az emberiség története során. A fajok kihalása egyre gyorsul, melynek a társadalomra nézve is súlyos következményei várhatóak. A jelentés rámutat a fő kiváltó okokra is: az iparszerű mezőgazdaságra és halászatra, az infrastrukturális beruházásokra, a bányászatra, az energiatermelésre, a fakitermelésre, az ültetvényekre és a nagyléptékű biomassza alapú erőművekre, amelyeket tetéz a végtelen növekedés és túlfogyasztás.
Az IPBES-jelentés kihangsúlyozza, hogy a globális ökológiai összeomlás elkerüléséhez gyökeres, rendszerszintű változásra van szükség. A szerzők megfogalmazása szerint is „transzformatív változás” szükséges, amely alatt alapvető, rendszerszintű átalakítást értünk a technológiai, gazdasági és társadalmi területeken, beleértve a jelenlegi paradigmákat, célokat és értékrendet is.
A hajtóerők rendszere
A rendszerszintű változás szükségességét alátámasztandó, a hajtóerők és rendszerszintű összefüggések illusztrálására vegyük példának az elmúlt hetek egyik legfelkapottabb témáját, az esőerdők pusztulását, az amazonasi és indonéziai erdőtüzeket. Az esőerdők pusztítása mögött három fő kiváltó ok (hajtóerő) húzódik meg: a fakitermelés, a mezőgazdaság terjeszkedése (marhalegelők, szójatermesztés, olajpálma ültetvények létesítése céljából stb.), és a bányászat. Ezeket a tevékenységeket az utóbbi években kormányzati szakpolitikák is ösztönzik, bátorítják akár Brazíliáról, Bolíviáról vagy Indonéziáról beszélünk. Nem árt tisztában lenni, hogy e környezetpusztító tevékenységek finanszírozása mögött pedig sokszor közpénzből működő nemzetközi pénzügyi intézmények, magánbankok, befektetési alapok, nyugdíjalapok állnak. Az esőerdők pusztításában a mi pénzünk is benne van – ha másképp nem, közvetetten – az ott megtermelt termékek nagyobb részét pedig a fejlett országok polgárai fogyasztják el. Az AmazonWatch felmérése szerint a brazil esőerdőtüzekből leginkább az agrobiznisz óriáscégei, az brazil szójaexportot uraló Archer Daniels Midland (ADM) és Bunge, valamint szarvasmarha ágazatot uraló JBS húz leginkább hasznot. Ezeknek a cégeknek a fő részvényesei illetve a nekik hitelező bankok között az általunk ismerhető cégek közül az alábbiakat lehetne kiemelni: BlackRock illetve BNP Paribas, JPMorgan Chase, Barclays, Santander, Bank of America, Citigroup. A felsorolt bankok összesen több mint 2,2 dollár hitelt biztosítottak a fenti agrobiznisz óriáscégeknek. Nem véletlen, hogy tavaly ősszel a nyugati gazdasági elit fontos szereplői is üdvözölték a Jair Bolsonaro brazil elnökké választását, hiszen az Amazonas megnyitását a különféle gazdasági tevékenységek előtt a Wall Street „óriási lehetőségnek” minősítette.
A helyzetet súlyosbítja, hogy az Európai Unió a nyár elején írta alá az EU-Mercosur szabadkereskedelmi egyezményt négy dél-amerikai országgal, s ezzel lényegében erősítette Bolsonaro elnök legitimizációját. Az EU döntése mögött az áll, hogy a megállapodással arra számítanak, hogy növelni tudják azon uniós termékek exportját, amelyekre eddig magas, sőt olykor szinte tiltó jellegű vámtételeket kellett fizetni. Ilyen a személygépkocsik, a gépjárműalkatrészek, a gépek, a vegyi anyagok, a gyógyszerek, a ruházat és a lábbelik vagy a kötöttáru ágazata. Cserébe pedig megnő egyes Dél-Amerikából származó élelmiszeripari termékek (csokoládé, cukor stb.) behozatala. Sőt, ha még jobban belegondolunk, akkor arra is rájöhetünk, hogy közvetetten az állattenyésztő ágazatnak biztosított uniós agrártámogatások egy része is hozzájárul a dél-amerikai esőerdő pusztításokhoz, ugyanis az állattenyésztés túlnyomórészt dél-amerikai génmódosított szóját használ fel takarmányként. Uniós adófizetőként így mi magunk is hozzájárulunk az esőerdők pusztításához, ráadásul fogyasztóként is a hús- és tejtermékek vásárlásán keresztül.
Tágabb összefüggések (még mindig rendszerszemlélet)
Ha általánosságban nézzük a környezetünk állapotát meghatározó hajtóerők rendszerét akkor a terheléseket elsősorban a struktúráink, azokat pedig az intézményrendszereink határozzák meg, a mélyben pedig az értékek szintje húzódik.
A környezeti terheléseket meghatározó hajtóerők rendszere
A mai társadalomban, a közbeszédben, a politikában a gazdaság illetve a gazdasági növekedés (GDP) áll a középpontban. Ez alapvető hatással van a legfőbb értékeinkre is. A mai közgondolkodásban a gazdasági szemlélet dominanciája abban is jelentkezik, hogy Földanyánk életünket, fennmaradásunkat biztosító részeiről „természeti erőforrásként”, az emberekről „humán erőforrásként” beszélünk. Mikor pedig megpróbáljuk értékelni mindazt, amit a természet, a biológia sokféleség nyújt számunkra, akkor is ökoszisztéma szolgáltatásokról ill. természeti tőkéről beszélünk. A „versenyképesség” abszolutizálása, rossz üzenetet közvetít a társadalom felé (az értékrendben a versenyt helyezi az együttműködés fölé).
Napjainkban a közgazdászok és a politikusok a gazdasági növekedési célkitűzéseket hajszolják, amelynek középpontjában a GDP (gross domestic product = bruttó hazai termék) áll. A GDP rendkívül félrevezető mutató, ugyanis mindenféle gazdasági tevékenységet magába foglal, függetlenül attól, hogy az társadalmi vagy környezeti szempontból hasznos-e, fenntartható-e. Ha egy környezeti katasztrófát követően a mentőknek, katasztrófavédelemnek ki kell vonulni a helyszínre, az áldozatokat el kell temetni, a területet helyre kell állítani, a felelősök bírósági tárgyalása során ügyvédet fogadnak, az elítéltek fogva tartására börtönöket kell fenntartani, az mind növeli a GDP-t. A GDP növelésének célkitűzése fenntarthatósági szempontból káros, ráadásul rossz üzenetet közvetít a társadalom felé, rossz értékeket erősít meg.
A társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének, valamint a környezetpusztítást okozó gazdasági növekedési kényszernek egyik hajtóereje a kamatos kamatra épülő pénzrendszer.
A kamatos kamat és a fenntarthatatlan világ kéz a kézben jár, mivel
- a kamatos kamat átrétegzi a munkával szerzett jövedelmeket a pénz kamatoztatásából származó jövedelemmé.
- a kamatos kamat növekedésre kényszerít, mert az adósok csak úgy tudják visszafizetni az adósságaikat, ha a növekedésből előteremtik annak ellenértékét. Az eladósodott állam is ezért áll a növekedés oldalán a stabilitás, az állandóság helyett;
- a kamatos kamat rövid távú szemléletre kényszerít, mivel leértékeli a jövőt. Ezért választásaink mindig a rövid távú hasznokat részesítik előnyben, veszélyeztetve, hogy hosszú távra is megőrizhessük értékeinket ;
- a kamatos kamattal terhelt pénz feléli a társadalmi tőkét, az együttműködés helyére a vetélkedést, a kölcsönös nagylelkűség helyére a pénzért vehető szolgáltatásokat állítja.
Ha már a pénzrendszernél tartunk, érdemes megemlíteni azt is, hogy a jelenlegi rendszerben a kereskedelmi bankok lényegében a semmiből „teremtenek pénzt”. Ennek következtében szinte korlátlan mennyiségű számlapénz árasztja el a gazdaságot, s ez hajtóerőként szolgál számos környezetpusztító beruházás számára. Ráadásul a semmiből történő „pénzteremtés” üzenete ellentétes a természeti erőforrások korlátos voltával.
Torz gazdasági rendszer
A jelenlegi gazdasági rendszerünkben perverz módon még mindig a klímagyilkos tevékenységek kapnak jelentős támogatást, miközben ezzel szemben az emberi munkát túlzott mértékben adóztatjuk. Az „externális költségek” (környezetpusztítás helyreállítási költségei, a környezetszennyezés miatti egészségügyi kiadások) nincsenek benne a termékek árában, ezért tud olcsóbb lenni egy környezeti szempontból problémásabb termék mint az egészséges, környezetbarát alternatívája. Ezért lehetséges, hogy az egyébként értékes természeti erőforrásokhoz olcsón hozzáférve a gazdaság rövid úton hulladékká váló kacatokat termel, ahelyett, hogy tartós, könnyen és olcsón javítható termékekhez juthatnánk. A környezetpusztító tevékenységből származó hasznok pedig a magáncégek bankszámláit hizlalják, és a költségeket („externáliák”) ráterhelik a társadalomra – „public pays, private profits” összegzi mindezt frappánsan az angol kifejezés.
A természeti erőforrások korlátos voltát nem tükrözi a jelenlegi gazdasági rendszer de a közgondolkodásunk, értékrendszerük sem. Ennek következtében úgy élünk, mintha legalább két bolygó erőforrásai (sőt, inkább végtelen erőforrások) állnának rendelkezésünkre (vö. túllövés, ökológiai lábnyom). Ennek következtében egyrészt a jövő generáció elől vonunk el forrásokat, illetve a bolygó másik felének erőforrásait használjuk el (erre mutat rá az „ökológiai adósság” kifejezés).
A környezetkárosító tevékenységek támogatásán és az exterális költségeken felül még az adóelkerülés gyakorlata is súlyosbítja a helyzetet. Sokszor a legszennyezőbb, legnyereségesebb vállalatok, iparágak egyáltalán nem fizetnek társasági adót, vagy csak rendkívül alacsony mértékben.
Az üvegházhatású gázok kibocsátásának jelentős részéért a repülés is nagyrészt ezért tud olcsóbb lenni a környezetbarátabb közlekedési módokhoz képest: a fosszilis üzemanyagok externális költségeinek be nem építése mellett, a repülőgépes utazások/szállítás lényegében adómentes.
Álmegoldások, részmegoldások helyett rendszerszintű változtatás szükséges
Ha az egymással összefüggő ökológiai-társadalmi válságjelenségek közül túlzott mértékben kiemeljük az éghajlatváltozást, és „egy-ügyű” (single issue) módon csak az üvegházhatású gázok kibocsátására fókuszálunk és elsősorban technofix megoldásokat keresünk, olyan álmegoldások kerülnek napirendre (például a génmódosított szervezetek; az ún. „talajkímélő gazdálkodás”, amelyhez glifozát gyomirtót használnak; atomenergia; geomérnökség; szén-megkötés és tárolás stb.), amelyek egyéb környezeti szempontból teljesen elfogadhatatlanok, viszont biztosítják a klímagyilkos vagy „élelmiszer terrorista” cégek számára a szokásos üzletmenet folytatását (business as usual), anélkül, hogy nekik bármi érdemi változtatást kellene végrehajtaniuk.
Azt is kiemelnénk, hogy nem elég az egyén felelősségét kihangsúlyozó teendők előtérbe helyezése (individualizáció), hiszen ezzel szintén érintetlenül hagyjuk a multinacionális vállalatok felelősségét, s ezáltal azok tovább folytathatják a szennyező tevékenységeiket , s az egyéb hajtóerőket sem érintjük ezzel a módszerrel. Amíg a gazdasági rendszerünk a klímagyilkos tevékenységeket támogatja, közben pedig bünteti az éghajlatbarát egyéni erőfeszítéseket, kevés esély van, hogy az árral szemben úszva széles körben az éghajlatbarát megoldások terjedjenek el. Ezért is van szükség rendszerszintű változtatásra!
Greta Thunberg szerint is rendszerszintű változtatásra van szükség: "We need a system change rather than individual change"
(A kép forrása: Håkan Cullberg, facebook)
Képesek vagyunk jobb világot építeni, de ehhez nem kevesebbre, mint egy radikális rendszerszintű változásra van szükség, amely szakít a vég nélküli növekedésen, a profiton alapuló hibás gazdasági modellel. Szükséges a helyi közösségek megerősítése, az erőforrások felhasználásával kapcsolatos döntéseket helyben kell meghozni. A környezetünket és társadalmunkat védő szabályozás kialakításában nagy szerepe lehet a demokratikusan megválasztott kormányoknak. A globális problémák megoldása érdekében globális összefogásra van szükség.
A szükséges rendszerszintű változás néhány elemét sorozatunk további írásaiban tárgyaljuk. Címszavakban néhány gondolat ezzel kapcsolatban: a növekedés paradigmája helyett a fenntarthatóság paradigmájának kidolgozására és elterjesztésére van szükség; a termelési-fogyasztási rendszereinket gyökeresen (radikálisan) át kell alakítani; a kibocsátásokra fókuszálás helyett a bemenetekre figyelő input oldali szabályozás szükséges; a növekedés, a „szent GDP” helyett az energiafelhasználás ill. a természeti erőforrások felhasználásának csökkentése; a verseny helyett együttműködés; az értékrendszer megváltoztatása; az adórendszer gyökeres átalakítása (az emberi munka helyett a természeti erőforrás használatának megadóztatása); a „semmiből pénzteremtés” megszüntetése (Vollgeld Initiative, Svájc); természeti erőforrás-kvóta rendszer (vö. az MTVSZ évtizedes „klímatörvény javaslata”); a zöld mezős beruházások tilalma; a chipsadó bevezetése a pálmaolajra is stb.
Fidrich Róbert, programfelelős, Magyar Természetvédők Szövetsége
A Klímahét keretében indított sorozatunk további írásai:
Kövess minket a 
Olvass minket a 