Írta: Lechner Judit
A hideg tavasz miatt ugyan némi késéssel, de június végére csak leérett a borsó, magszárba mentek, megkeseredtek az utolsó saláták, maradványaik a spenótok sorsát követve már a komposztot hizlalják. Kiürültek a zöldhagymaágyások, így végre helyükre kerülhetnek a szabadföldbe vetett, apró cserepekben szorongó paradicsompalánták, paprikák is. Lehet még vetni melegkedvelő zöldbabot, cukkinit, védőnövénynek büdöskét is a felszabadult ágyásokba, és ezzel megindul a kertben a pompázatos második felvonás!
Mennyire más lesz ettől kezdve a veteményes képe! Meleg már van elég, de öntözés nélkül reménytelen ezeknek az igényes jövevényeknek a kedvében járni… Igen, jövevények, hiszen ezek a zöldségek mind Amerika küldöttei, ahogy a szántóföldeken a kukorica, a napraforgó és persze a krumpli is. Magyarországon termesztésük csupán pár száz éves múltra tekint vissza. Különös, hogy mára mennyire elterjedtek, a kertekben és a konyhában is. Vajon mit ettek őseink a középkorban, ha nem ismerhették még a lecsót, a paprikás krumplit, a tökfőzeléket és a zöldbablevest?
Lippay János, a XVII. századi magyar kertkultúra krónikása a korabeli veteményes kertek pontos leírását hagyta ránk, és meglepő, hogy mennyivel több fűszernövényt, salátafélét, gyógynövényt ismertek, használtak akkoriban a pozsonyi érsekség konyháján! Nézzük, mivel is éltek akkoriban elődeink:
- Az jó szagú, konyhára és asztalra alkalmatos füvek: Istenfa, üröm, bazsalikom, bors fű (borsikafű) cipruska, izsóp, levendula, majoranna, citromfű, menta, csombormenta, rozmaring, ruta, zsálya, kakukkfű.
- Salátáknak, mártásoknak alkalmas füvek: római sóska, közönséges sóska, kapor, ánizs, petrezselyem, zeller, articsóka, spárga, laboda, borágó, kárdi, benedekfű, turbolya, cikória, kalánfű, koriander, sáfrány, kömény, endivia, édeskömény, saláta, galamb-begy, zsázsa, vízitorma, csabaíre, porcsin, tárkony, rukkola, mustár, spenót.
- káposzta, fokhagyma, vöröshagyma, póré, mogyoró-, metélőhagyma, cékla, torma, paszternák, répa, karórépa, sárgarépa, cukorrépa, retek, bakszakáll.
- Az földi gyümölcsök: uborka, sokféle dinnye, nyakas tök, borsó, csicseriborsó, lóbab, eper.
Érdekes, hogy ezek a különleges levélzöldségek, fűszeres salátafélék szinte eltűntek már a kertekből. A porcsin, a rukkola, a koriander, a bakszakáll most kezd újra felbukkanni a reformkonyhában, a laboda még megvan a moldvai veteményeskertekben, de a kalánfű, a vízitorma, a benedekfű, a Csabaíre vérfű emlékét szinte csak a régi gyógynövénykönyvek őrzik! A galambbegysaláta, a bakszakáll, a turbolya vadon is terem a mai napig, talán ezért sincs igazán nagy becsületük.
Bizony, sok minden feledésbe merült már ebből a gazdagságból, alapos növényismeretből, de az is érdekes, hogy hozzájuk képest ezek az újfajta amerikai jövevények szinte mind erősen tápanyagigényes növények. A kertészkedők nagy kedvence, a paradicsom, aztán a cukkini, a sütőtök őszre majd hatalmas nagy zöldtömeget nevel, mielőtt az első fagy elviszi az éretlen termésekkel együtt…
És mennyi vizet, ásványi anyagot felhasznál a napraforgó, a kukorica, mire hatalmas testét felépíti egyetlen év alatt! Szántóföldjeinken egyre nagyobb teret foglalnak el, hiszen ma már nem csak étolaj, margarin, puliszka, állati takarmány készül belőlük, hanem a napraforgó a biodízel, a kukorica a bioetanol alapanyaga is.
Milyen észrevétlenül terjedtek el szántóföldjeinken, kertjeinkben, a konyhában ezek a talajzsaroló, vízigényes, de nagy hozamú újdonságok… a baboknak, a paradicsomnak, a napraforgónak is vannak már itthon a gondos nemesítők munkája nyomán született kiváló fajtái, és a parasztgazdaságokban is sok ragyogó tájfajtát sikerült létrehozni az utóbbi pár száz év során. A paprika pedig már régóta valódi magyar fűszerként ismeretes.
Mi hát a probléma ezekkel a növényekkel? Bizonyára azért terjedtek el ennyire, mert nagyobb hozamot, több jövedelmet, jobb megélhetést biztosítottak a gazdáknak, mint a középkori Európa régi kultúrnövényei.
David Attenborough ír egy érdekes jelenségről, ez az „elmozduló viszonyítási pont”. Ezek szerint minden nemzedék azt tekinti normális alapállapotnak, amit megtapasztal. Megszoktuk a hatalmas kukoricatáblák, napraforgóföldek látványát, megnyugtató a gyommentes, rendezett kultúrtáj képe. És milyen jól hangzik az itt megtermelt „bioüzemanyag”fogalma is!
Vagy talán nem is magukkal a növényekkel van a baj, hanem a művelés fenntarthatatlan módjával, mértékével? Attenborough így ír az intenzív szántóföldi termesztésről:
„A Föld termőterületeinek felét megműveljük, és az esetek nagyobb részében kizsákmányoljuk. Telítjük őket nitrátokkal és foszfátokkal, túllegeltetjük vagy felégetjük őket, túlterheljük őket a haszonnövények nem megfelelően társított együttesének termesztésével, és növényvédő szereket zúdítunk rájuk, amikkel elpusztítjuk a talajt éltető gerincteleneket. Hatalmas termőterületekről tűnik el a termőréteg, a gombáktól, férgektől, különleges baktériumoktól és mikroszkopikus szervezetek tömegétől nyüzsgő, eleven és gazdag ökoszisztéma kemény, élettelen felületté válik…” (Egy élet a bolygónkon)
A nagyüzemi gazdálkodásban hatalmas pénzek forognak, a támogatási rendszerek, a nagy teljesítményű munkagépek, a mára jól kidolgozott termesztéstechnológia, az ennek megfelelő tulajdonságúvá nemesített fajták, a műtrágyák, a csávázószerek, gyomirtók mind együtt egy valóban „iparszerű” termelési rendszer részei. Nehéz itt irányt váltani, a hozam, a megtérülés, a piac kényszerpályáin belül változtatni ezen a fenntarthatatlan gyakorlaton.
De ha legalább felismerjük, hogy nem mindig volt ez így, ha megismerjük a múltunkat, a hagyományainkat, és új viszonyítási pontként figyelembe vesszük a biogazdálkodók jó gyakorlatait, megtalálhatjuk a változtatás lehetőségeit az élhető jövő érdekében.
Ma a „bioüzemanyag” kötelezően nyolc-tíz százalékban van bekeverve a kőolajszármazékok mellé. Minden tankoláskor mindannyian rábólintunk erre a környezetvédelmi szempontból erősen vitatható megoldásra…
A nagyüzemi gazdálkodásban lassabban, de a kiskertekben sokkal rugalmasabban tudjuk új szemlélettel, környezettudatosabban művelni a kertjeinket.
A késő nyár ragyogó színű kerti virágai, a rézvirágok, büdöskék, a dáliák, kúpvirágok, dísznapraforgók, a pillangóvirág is hasonlóan hatalmasra nőnek, mint az Újvilág zöldségféléi, és ha valóban szeretnénk gyönyörködni bennük, a mindennapos locsolás bizony erősen megpörgeti a vízórát. Mennyire más a kora nyári virágoskert képe a liliomokkal, rózsákkal, szegfűkkel, levendulákkal! Az európai flóra a nyári napforduló után már a maghozásra készül, termést, gyümölcsöt érlel minden, és a folyamatos virágzás, az örök fiatalság illúzióját már csak a kertek, gondosan öntözött parkok, virágágyások előkelő idegen lakói tudják megőrizni.
Fogyatkozó vízkészleteinkkel, humuszban gyorsan szegényedő talajainkkal szabad-e ilyen pazarló módon bánni? És mi legyen a mértéke a fenntarthatóságnak a kertjeinkben? Hány szál dísznapraforgót nevelhetek a magam gyönyörűségére, ha már nem elégszem meg a katángmezők reggeli égszínkék ragyogásával, a sárguló füvekkel, a vadmurok csipkés virágernyőinek szelíd szépségével?
Kövess minket a 
Olvass minket a 