Gyerekkorától rajong a növényekért. A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságon botanikai tudását és rendszerszemléletét is nagyra értékelték, ám vezetőként egyre több szakmailag nehezen vállalható ügyet kellett volna elfogadnia, ezért 17 év után szomorúan, de saját döntéséből befejezte nemzeti parkos pályafutását. A WWF Magyarország igazgatójaként visszanyerte lendületét és optimizmusát. A természetvédelmi szervezetekkel – köztük az MTVSZ-szel – folytatott együttműködést új életszakasza nagy élményei közé sorolja.
Az interjút Gadó György készítette.
Honnan indult a pályád?
Egy Ócsához közeli faluban nőttem fel. Gimnáziumba Ócsára jártam, és másodikos koromban már biztos voltam benne, hogy biológus akarok lenni. A növények iránti lelkesedésem sokkal korábban kezdődött, fél gyerekkoromat a konyhakertben töltöttem, szobanövényekről szóló könyveket bújtam, és kaktuszokat gyűjtöttem.
A szüleid is a botanikus pálya felé irányítottak?
Nem mondhatnám. Apukám, aki mérnök volt, azt szerette volna, hogy villamosmérnök legyen belőlem. De azért szüleimnek is szerepük volt abban, hogy a növények iránti megmagyarázhatatlan érdeklődésem ne lankadjon. A családunkban a vasárnap délutáni erdei séta gyakori volt, szóval hamar találkoztam a vadon élő növényekkel is. Utólag azt is fontosnak tartom, hogy anyukám a Zemplénből származik, és volt egy idő, mikor a nyarak nagy részét a Zemplénben töltöttük. Testközelből megtapasztaltam a paraszti életmódot, a tehéntartást, a szénaszedést. Vittem ki a szénégető nagyapámnak a hegytetőre az ebédet, ismerkedtem a gombákkal és a hegyi kaszálókkal, szóval gyönyörű volt! Középiskolás koromban elkezdtem túrázni, és ez azóta is tart.
Magashegyi túrán
Mikor gimiben apukám a villamosmérnöki pálya felé akart terelni, már késő volt. Akkoriban már arra is találtam időt, hogy néha kiugorjak a közeli Ócsai Tájvédelmi Körzetbe, és tudtam, hogy természetvédelemmel akarok foglalkozni. Elsőre felvettek biológusnak, el is végeztem az egyetemet. Utána jelentkeztem a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságra, és csak fél évig kellett várnom, hogy beléphessek.
Természetes volt, hogy ilyen hamar felvettek? Akkoriban gondolom sokan akartak a Duna-Ipolynál dolgozni. Az egyetemi eredmények számítottak?
Azt hiszem, hogy az akkori igazgatómnak az tetszett, hogy Seregélyes Tibor, ismert botanikus vezetésével készítettem el a szakdolgozatomat, az Ócsai Tájvédelmi Körzet területén végeztem vegetációtérképezést. Tibor nagyon gyakorlatias, érthető, jól használható térképeket készített, kiváló botanikus volt, ráadásul mindig próbált közvetíteni a tudomány és a gyakorlat között.
Tibor szórakoztató, de nagyon komoly ember volt. Emlékszem, mikor szomorúan magyarázta, hogy a dolgok Magyarországon arrafelé haladnak, hogy lesznek védett területeink, ahol jó esetben sikerül megvédeni a természeti értékeket, a védett területek között meg rettenetesen elszegényedett élővilágot fogunk találni.
Igen, sajnos efelé haladunk, de tudjuk, hogy ez így nem működik. Nem lehet szigetszerűen megvédeni a védett területek élővilágát. 98-ban, mikor én elkezdtem dolgozni, még jobban figyeltünk a nem védett területekre is. Pont akkortájt alakult ki Magyarországon a 10 nemzeti park igazgatóság, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságot is beillesztették ebbe a rendszerbe.
Hogy érezted magad a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnál?
Nagyon jól indult. Botanikai felügyelőként 5 évig védett növényfajok térképezésével, élőhelykezeléssel, ökológiai hálózat kijelöléssel, élőhelyrekonstrukciók tervezésével foglalkoztam. Aztán én lettem az Élővilágvédelmi Osztály vezetője. Elkezdtem kicsit távolodni a napi terepi munkától, és persze sokasodtak az összetett konfliktusok. Azt is mondhatom, hogy számomra a DINPI folyamatos és fokozatos kiképzőközpont volt. A gyeplegeltetés szakmai vezetésétől a nagy média és politikai figyelem mellett zajló kényes ügyekig volt minden!
Kevesebb időt töltöttél terepen. Ez azt jelenti, hogy kevésbé szakmai munkát végeztél?
Ezt így nem mondanám. Most úgy látom magam, hogy kicsit kijöttem a botanikai gyakorlatból, nem vagyok egyetlen élőhelytípusnak sem az avatott ismerője, viszont a rendszerszintű kapcsolatokat és a szakmapolitikát azt hiszem, hogy elég jól átlátom. Később egy átszervezés után a geológiai értékek, a településrendezési tervek és a tájvédelem is hozzám került, és a teljes természetvédelem is a bővített osztályunkon maradt. Az utolsó két DINPI-nél töltött évemben pedig szakmai igazgatóhelyettes voltam. Ezt a munkát egy idő után nem tudtam tovább végezni. Úgy éreztem, hogy folyamatosan szűkült a mozgásterem.
Az zavart, hogy túl erős kompromisszumokat kellett kötnöd?
Hát kompromisszumokat mindig mindenhol kellett kötni. Mindig az a kérdés, hogy a szakmailag nem korrekt ügyek aránya milyen arányban van azzal, ami tényleg a küldetésed része. Ha nem billent volna át az arány a szakmailag vállalhatatlan ügyek felé, akkor el tudtam volna képzelni úgy is az életem, hogy teljes alkotó életidőm végén onnan megyek nyugdíjba. De egy idő után azt kellett mondanom, hogy én nem erre szerződtem. Akkor mondtam föl.
Ezután a WWF következett. Ez mekkora váltás volt? A civilség számodra vadonatúj dolog volt, vagy egyéniségedből adódóan jól ment, hogy egyik napról a másikra más közegbe kerültél?
Így utólag azt kell mondanom, hogy sokkal nagyobb váltás volt, mint amire én gondoltam. Lehet, hogy az a 17 év, amit az állami szektorban töltöttem, a személyiségemet is módosította. Biztos óvatos és diplomatikus lettem. De nemcsak erről van szó. Úgy látom, hogy egy társadalmi szervezet egész más eszközként működik, mint egy nemzeti park igazgatóság. Ezt fel kellett fognom. És egész más a csapat is. Egy társadalmi szervezetnél szinte csak szabadon gondolkozó, önálló véleménnyel rendelkező emberek dolgoznak, akik ilyen sűrűségben nincsenek jelen az állami szektorban. Egy ilyen csapat teljesen más közös munkához szokott, és teljesen más vezetői attitűdöt igényel, mint egy hierarchikus munkahely dolgozói. Az eszköztárban is voltak újdonságok, például meg kellett tanulnom, hogy a kommunikáció és a média hogy működik. Teljesen más a finanszírozási rendszere egy ilyen szervezetnek, nagyon agilisnek és rátermettnek kell lenni ahhoz, hogy a szükséges pályázatokat és pénzforrásokat elnyerjük. És szokatlan volt az a fajta szabadság is, hogy bárkihez odamehetünk, bárkivel tárgyalhatunk. Ha egy nemzeti park igazgatóság megkeres egy önkormányzatot, akkor rögtön ott vannak a sötét gondolatok, hogy vajon mit akar.
Azt értem, hogy az állami szektorból eleged volt, de biztos maradt választási lehetőséged. Mi volt vonzó a WWF-ben?
Ami miatt nagyon izgatott ez a WWF-es felkérés, az a természetvédelem társadalmi oldala volt. Ez nekem a nemzeti parknál egy idő után nagyon hiányzott, úgy éreztem, hogy az állami szektor stratégiai szintű hibája, hogy nem épít ki partnerséget a társadalommal.
Aláírásgyűjtés a Mura megmentéséért
Belátom, hogy egy hatóság máshogy tud barátkozni, mint egy társadalmi szervezet, de biztos, hogy fel kell építeni azt a társadalmi bázist, amire támaszkodni lehet, és erre egy civil szervezetnek sokkal jobb lehetőségei vannak. Szerintem a természetvédelemben ez az egyik legfontosabb dolog.
Ez rendben van, de azt nem érezted, hogy a társadalmi változás elég nehezen mérhető. Ha ott van egy rét, van költségvetésed a kaszálásra, akkor megcsináltatod a nemzeti park embereivel, és mindenki láthatja az eredményét.
Ebben igazad van. Nem is mindenki tudná ezt a fajta váltást meglépni. Ha megcsináltatok egy vízvisszatartó műtárgyat és holnaputántól jobb vízellátása lesz egy élőhelynek, ez olyan konkrét eredmény, aminek lehet örülni. Személyesen is, hogy ebben szerepem volt, ezt én csináltam.
Terepi főzés Duna-kutatás közben
Egy társadalmi szervezet más munkát végez, inkább befolyásol. Az hogy kicsit nyitottabban áll hozzá egy döntéshozó, hogy az erdőtörvény jó irányba változzon, az nehezebben mérhető. Még ha javulnak a dolgok, akkor is nehéz megmondani, hogy ebben mekkora szereped volt. Viszont makroszinten mégiscsak ezek a dolgok vezérlik a folyamatokat. A természetvédelmi szakemberek többsége érthető módon a nagyon terepi, nagyon megfogható dolgok megvalósításában jó, és nem nagyon vállalja be ezt a szétfolyónak látszó szakmapolitikai küzdelmet, pedig számomra nyilvánvaló, hogy mindkettőre szükség van. Ezért azok, akik képesek vállalni az utóbbit, sokkal többet tudnak tenni az ágazatért, ha elengedik a terepi munkát, és beleállnak a természetvédelem társadalmi kérdéseibe.
Ezek szerint te ilyen vagy?
Igen, és látom a munkám fontosságát és szépségét. Úgy érzem, hogy most jó helyen vagyok.
Az a stáb, aki most itt dolgozik, iszonyatosan erős csapat. Nagyon jó szakembereket sikerült részben megtartani, részben újakat bevonni. Persze az is nagyon fontos, hogy nagyon letisztultak a célkitűzéseink. Fontos, hogy ne kapjunk bele mindenbe úgy, hogy nincs folytatása. Hosszútávú és nagyléptékű céljaink vannak, és azok megvalósításáért nagyon keményen küzdünk.
Előző beszélgetőtársaimtól csupa jót hallottam a három nagy magyar természetvédelmi szervezet együttműködéséről. Most már el sem hinném, ha rosszat mondanál róla.
Tiszta szívemből hirdetem, hogy a környezetügy meg a természetvédelem olyan témakör, amelyet csak úgy érdemes csinálni, hogy a küldetés mindenek felett álljon. Tehát az, hogy a szervezetek furkálják egymást vagy akár csak rivalizáljanak, az teljesen elfogadhatatlan. Az a tök jó, hogy a zöld szervezetek döntő többsége ezt ugyanígy látja. Szerintem nagyon büszke lehet magára a civil természetvédelmi szektor, hogy most már 30 éve formálisan is van együttműködés a szervezetek között. Évente van zöld országos találkozó, a két OT közötti együttműködésre létrejött egy Koordinációs Tanács, amelynek választják a tagjait. A zöld szektor megszervezte magát, ilyet nem találhatunk más civil ágazatokban. Én Európában sem tudok hasonlóról. Nyugodtan dicsérhetem, mert nem volt szerepem az elindításában és az első 25 évében. Nagyon jó, hogy ez van nekünk. Nyilván vannak erős különbségek a zöld szervezetek jellegében, egy Greenpeace nagyon más, mint egy WWF, de ez jó így, mind a kettőre szükség van.
Van az országban három nagy természetvédelmi szervezet, az MME, az MTVSZ és a WWF, amelyek közös akciókat szerveztek. Ennek mi volt az oka?
Arra szövetkeztünk, hogy a természetvédelemnek az elemi szintű feltételeit és adottságait megpróbáljuk megvédeni. Elég sok olyan kormányzati döntés volt az utóbbi 8-10 évben, ami szisztematikusan a természetvédelem leépítését célozta. Amikor idejöttem, akkor indult azzal, hogy állami tulajdonban lévő és a nemzeti parkok által kezelt védett területeket akartak a Nemzeti Földalaphoz átvinni. Ez látszólag egy technikai úgy, de ez a lépés valójában a természetvédelmi kezelés garanciáját még állami védett területen belül is megszüntette volna. Ezzel indult a közös fellépésünk, de sajnos később is találtunk feladatokat. Ilyen volt a Natura 2000 földterületek eladása, az erdőtörvény természetvédelmi gyengítése, többször próbálkoztak a nemzeti park igazgatóságok rendszerének átszervezésével. Az átszervezés az szinte mindig a gyengítés szinonimája. Azt mondtuk, hogy van néhány olyan pillér, amit ha elbukunk, akkor a természetvédelem cserepeire fog széthullani. Ha a nemzeti park igazgatóságok a rendszerből kikerülnek, akkor a védett területek kezelése durván romlani fog. Ha a természetvédelmi törvényt elkezdik szétfarigcsálni, akkor az ágazat jogi alappillére szűnik meg, ha a finanszírozást kihúzzák a természetvédelmi pályázatok mögül, akkor egyszerűen nem lesz miből dolgozni. Ilyen alap az agrártámogatási rendszer is, mert ha túl sok a káros támogatás, akkor azt nem lehet helyi szinten ellentételezni.
Úgy tudom, hogy a három szervezet együttműködése már a te érkezésed előtt is létezett, de igazán akkor pörgött fel, mikor te lettél az igazgató.
Igen, mikor én WWF-es lettem, akkor azonnal bekapcsolódtam a munkába, és először próbáltam megtanulni az előzményeket, megérteni, hogy hogyan működik a közös munka. Látszólag egyszerűnek tűnik, mikor megjelenik egy sajtónyilatkozat, de ebben nagyon sok taktikai egyeztetés, háttérmunka, egymáshoz csiszolódás van. Ezekbe nekem röptében kellett beletanulnom. Halmos Gergővel és Farkas Istvánnal személyesen is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Rengeteget tanultam mindkettőjüktől. Mindketten régóta a civil szektorban működnek, nagyon sok tapasztalatuk volt.
Milyen területen tudtál tőlük tanulni?
Farkas Istvánnak nagyon jó szakmapolitikai érzéke van. Ez Halmos Gergőre is jellemző, és az MME-ben egy hatalmas támogatói kör is áll mögötte, akikhez rendszeresen fordulnak. Nagyon fontos, hogy a közös munka során sokkal optimistább lettem. A Parlamentben, az MTVSZ ünnepi köszöntőjén is elmondtam, hogy az állami szektorban eltöltött évek mellékhatásaként én nem sok reményt láttam a döntések megváltoztatására. Mikor elindul egy ügy, akkor nehéz megítélni, hogy van-e bármi esély a megnyerésére. Konkrétan a védett nemzeti parki földterületekkel kapcsolatos ügyben már megszületett egy magas szintű kormányzati döntés. Nekem személy szerint meggyőződésem volt, hogy ez ellen mi az ég világon semmit nem fogunk tudni tenni. Végül az Alkotmánybíróság döntött a természetvédelmi érdekek javára. Egészen egyértelmű volt, hogy a három természetvédelmi szervezet fellépésének komoly szerepe volt abban, hogy a dolgok így alakultak.
Te pedig visszanyerted az emberiségbe és a szakpolitikai munkába vetett hitedet.
Hát igen. Őrület volt megélni, hogy egy ilyen szinten eldöntött ügyet meg lehetett fordítani. Azóta volt egy Csarna ügyünk is, ami a jutalomjáték kategóriába tartozik. Szerintem ma már majdnem mindenki tudja, hogy a Csarna-völgy egy szinte érintetlen terület a Börzsöny északi oldalán. A Csarna-völgy ügyében 2011-ben már volt egy kör, akkor az Ipolyerdő Zrt. akart fakitermelést végezni a területen, a WWF ez ellen kampányolt. Az akkori petíciót kb. 5 ezer ember írta alá. 2018-ban aztán ugyanezen a területen a turisztikai infrastruktúra fejlesztése volt a téma.
Kisvasutat akartak építeni ugye?
Igen, felújítani és meghosszabbítani úgy, hogy egy szakasz a Csarna-völgy fokozottan védett részén vezetett volna. Egy 2018-as kormányhatározat már jóváhagyta a tervet, mikor november 15-én aláírásgyűjtést indítottunk. A petíciónkat 7 nap alatt aláírták 66 ezren. Ez egészen elképesztő szám. Nemcsak Magyarországon volt a legnagyobb természetvédelmi aktivitás, erre európai szinten is azt mondják, hogy: húha! Mikor győztünk, az állami természetvédelemben dolgozó volt kollegáktól is elképedt és elismerő véleményeket kaptunk, mert ilyenre nem nagyon emlékeztek, hogy egy kormányhatározatban kihirdetett fejlesztésből a kormány visszalépett.
Gondolom, hogy elemeztétek a tanulságokat. Mi volt a siker titka?
Mondhatnánk, hogy gondosan felépítettük a kampányt, és ez igaz is, de 6-7 évvel korábban egy fakitermelés ellen 5 ezren tiltakoztak, most meg egy amúgy szerethető kisvasút építés ellen 66 ezren. Ezt nem magyarázza meg, hogy mi – egyébként teljesen jogosan – a kampányban hangsúlyoztuk, hogy a hiúz élőhelye van veszélyben. Ami óriási különbség, hogy a 2010-es években az emberek sokkal nyitottabbá váltak a környezet- és természetvédelemre. Ez óriási dolog!
2019-ben ez még nyilvánvalóbbá vált.
Igen, nekem nagy élmény volt a tavaly szeptemberi klímasztrájk is, amin péntek délben ott volt legalább 5-6 ezer ember.
Középiskolás korúak.
Ők is, de voltak ott idősebbek is. Nagy érzés volt, hogy a klímaváltozás ügyében ennyi ember kimegy az utcára. Ez is fordulatot jelez, és a közvélemény-kutatások ezt abszolút megerősítik. Zárójelben megjegyzem, hogy ezt a nagypolitika is lassan elkezdi lekövetni. Hogy hova jutunk mondjuk mostantól 10 év alatt, azt még nem lehet tudni. Már ki van találva, hogy az erdőgazdálkodás, a vízgazdálkodás vagy akár a körforgásos gazdálkodásra való átállás területén merre kell indulni, de az nagy kérdés, hogy ezekből mi és mennyi idő alatt fog megvalósulni. Arra nem merek fogadni, hogy mindenben az ésszerűség győz, de most legalább látok rá valamilyen esélyt.
Próbálok én is optimista lenni, de egyelőre nem látom, hogy a fogyasztói őrület lanyhulna. Márpedig a technikai megoldások önmagukban nem lesznek elegendőek.
Igazad van, de az nem mindegy, hogy a környezetpusztítás úgy zajlik, hogy mindenki helyénvalónak is tartja, vagy pedig a színfalak mögött érzékelhető a feszültség, hogy nincs ez így jól, és el is kezdenek kidolgozni változtatási forgatókönyveket. Csak valahogy még azt a kritikus pontot nem értük el, hogy a döntések is megszülessenek. Ha holnap valaki Budapesten be akarná vezetni a dugódíjat és egy nagyon masszív belvárosi forgalomkorlátozást, kérdés számomra, hogy Budapest és az agglomeráció lakossága készen állna-e a döntés elfogadására. Az ilyen témákban a civil szervezeteknek is fontos szerepük van, hiszen fel kell készíteni az embereket. A szociológusok azt szokták mondani, hogy a társadalmi paradigmaváltásokhoz az kell, hogy az emberek 5-25 %-a fejben váltson, és akkor az már végigfut. Ez már elég felhatalmazás a döntéshozóknak ahhoz, hogy a szabályozásokon merjenek változtatni, azt már le fogja követni a gazdaság és a vállalatok, mert ez lesz a társadalmi trend. Az az érzésem, hogy most abban a szakaszban vagyunk, amikor a paradigmaváltáshoz szükséges kritikus tömeg összegyűlik. Persze nem tudom megmondani, hogy ez pontosan mikor következik be, de biztos vagyok benne, hogy itt vagyunk a fordulópont körül.
És nyilván azt gondolod, hogy az elmúlt év klímatüntetései közelebb hozták ezt a pontot.
A klímatüntetések is, de szerintem ez már tünet. Olyan szintre fokozódott a feszültség és az elégedetlenség a környezetvédelmi intézkedésekkel kapcsolatban, hogy az életre hívta a tüntetéseket. Most Greta Thunberg a hős, persze kap ő szegény hideget-meleget, rajta kérik számon az okosok, hogy mondja meg, mit kell tennünk. De az ő személyével kapcsolatban felidézték, hogy már a 1992-ben, a Riói Föld-csúcstalálkozón volt olyan tizenéves résztvevő, aki beszédében próbálta számon kérni a döntéshozókat. Akkor 15 percig figyelt rá a média, aztán elfelejtették. Ahhoz, hogy Greta szavai ennyire betaláljanak, az is kellett, hogy a fiatalok készen álljanak. És a döntéshozók is tudták, hogy valamit mondaniuk kell a kritikákra. Azért hívták Davosba meg az ENSZ-be, mert kimondja azokat a dolgokat, amiket a globális döntéshozók egy része is tisztán, világosan lát.
Az nem fáj neked, hogy nem a biodiverzitás témájával lépett fel egy Greta vagy Kathrin vagy Jessica a világszínpadra?
Ez tényleg fontos téma, és itt jön többek között a mi szerepünk. Mindenhol, ahol csak lehetséges, beszélnünk kell arról, hogy valójában két nagy környezeti probléma van. Persze ezek egymásba fonódnak, de a felmelegedés problémája és a természeti környezet rombolásának problémája két külön ügy. Ha holnapután kiváló technológiai megoldásokkal teljesen karbonsemlegessé válna az energiatermelésünk, és ki tudnánk szedni a légkörből a többlet szén-dioxidot, akkor elméletileg meg tudnánk oldani a klímaválságot. De csak ezzel nem tudjuk megoldani az ökológiai krízist. Ennek része a környezetszennyezés, területhasználat, anyaghasználat.
De azért a természetrombolás megállítása is szerepel a világpolitika napirendjén. Vagy nem?
Úgy tudnám összefoglalni, hogy a klímaválság most mindent visz, de éppen 2020-ban lesz az ENSZ Biodiverzitás Egyezmény világtalálkozója, és ami ugyanilyen fontos, a zöld szervezetek a bűvös 2020-as dátum apropóján nagy lobbitevékenységbe fogtak, hogy a párizsi klímamegállapodással azonos politikai súlyú feladatvállalás történjen a természeti környezet védelmében. Van dolgunk bőven!
A Zsil-völgy méltányos átállásának idővonala
Zsil-völgyi polgármesterek a Szénkivezetésről szóló egyetértési nyilatkozat aláírásakor Brüsszelben
Kövess minket a 
Olvass minket a 