Írta: Bart István, a Klímastratégia 2050 Intézet igazgatója

Váratlanul progresszív lépéssel 2020 júniusában Magyarország törvénybe iktatta, hogy 2050-re elérjük a teljes dekarbonizációt, azaz legfeljebb csak annyi üvegházhatású gázt fogunk kibocsátani, mint amennyit elnyelnek erdőink, mezőink. Az egész EU-ban csak Svédországnak, Spanyolországnak, Franciaországnak, Németországnak, Dániának és nekünk van törvénybe iktatott nemzeti dekarbonizációs célunk [1]. Bár a 2050-es uniós szintű klímasemlegességről az Európai Tanács politikai megállapodásra jutott már 2019 decemberében, ezt nem volt kötelező jogszabályba foglalni.

A 2050-es cél elérését hivatott megalapozni a törvényben foglalt másik szám, a 2030-as mérföldkő, amely szerint 2030-ra az ország teljes kibocsátása nem lehet magasabb az 1990-es kibocsátások 40%-ánál. A 2030-as cél sok szempontból jóval fontosabb, mint a már az EU által is lefektetett távlati cél. A következő évek klímavédelmi szakpolitikáit, közvetlen teendőit ugyanis ez a 2030-as cél vezérli majd. Az alábbiakban arra keressük a választ, hogy vajon megfelelő-e ez a 2030-as cél, és ha nem az, akkor milyen 2030-as cél lenne helyes hazánknak.

Megfelelően szolgálja-e a 2030-as klímacél a 2050-es dekarbonizáció elérését?

Röviden: nem. A 2030-as 1990-hez viszonyított 40%-os cél a 2018-as kibocsátásokhoz képest csak 6,5%-os csökkenést jelent, ami abszolút értékben 3,7 millió tonnát jelent. Már most, 2021 elején biztosak lehetünk benne, hogy ez a csökkenés meg fog valósulni, mégpedig az alábbi okokból:

• A Mátrai Erőmű 2030-ig egész biztosan le fog állni, és az ott folyó áramtermelést atomenergia, gáz, vagy importáram váltja ki. Az erőmű 2019-ben 4,5 millió tonna CO2-t bocsátott ki. Ha kibocsátási szempontból a legrosszabb forgatókönyvet nézzük, akkor az átalakulás után a Mátrai Erőmű teljes mai termelését ez az új korszerű gázturbinás erőmű biztosítja. Mivel az új erőmű jóval hatékonyabb, mint a régi, és a gáz elégetéséből fajlagosan kevesebb széndioxid lesz, mint a lignitből, a mostaninál kb. 65%-kal kevesebb lenne az így termelt áram széndioxid-kibocsátása, azaz 4,5 millió tonna helyett kb. 1,6 millió. Azaz évi 2,9 millió tonnát megtakarítottunk azzal, hogy bezártunk egy olyan erőművet, amely elérte a hasznos élettartama végét, teljesen elhasználódott, veszteségesen termel áramot, és a levegőszennyezési követelmények miatt amúgy sem lehetne tovább üzemeltetni. (Ha persze az új paksi atomerőmű átveszi ezt a termelést, akkor az éves kibocsátáscsökkentés elérheti a 4,5 millió tonnát is.) Így tehát a Mátra bezárása a legóvatosabb becsléssel is már önmagában megvalósítja a 2030-ra kitűzött kibocsátás-csökkentési cél 80%-át.

• Jelentős kibocsátás-csökkentő tényező lesz várhatóan a COVID-válság utóhatása. A 2. ábra jól mutatja jól látszik, hogy mind az 1990-es években lezajlott szerkezet-átalakítás, mind a 2008-as gazdasági válság nyomán komoly zuhanás indult el a hazai kibocsátásokban, és ez tartós maradt annak ellenére, hogy később újra növekedni kezdtek a kibocsátások. 2018-ban a kibocsátások még tíz évvel a válság után is 10%-kal voltak alatta a válság előtti szintnek. Még korábban, az 1990-ben végbemenő gazdasági szerkezetátalakítás után 10 évvel az 1990-es szint 80%-án álltak a kibocsátások. Nem tudhatjuk, hogy hogyan fog alakulni a COVID okozta gazdasági visszaesés, de az a hazai válságokkal kapcsolatos tapasztalataink alapján várható, hogy a kibocsátások a kezdeti jelentős visszaesés után nem, vagy csak nagyon lassan térnek vissza a válság előtti szintre. Így szinte biztos, hogy a 40%-os célhoz még hátralevő 0,7 M tonna megtakarítást a COVID válság meghozza. Ez elvégre a 2018-as kibocsátásoknak alig több, mint 1%-a.

• További, bár kisebb léptékű kibocsátás-csökkentő hatást jelentenek az évek óta tapasztalható, a kibocsátásokat csökkentő trendek: a napenergia egyre erőteljesebb felhasználása, az épület-felújítások, a népesség-csökkenés, valamint az enyhébb telek. Ezzel szemben természetesen vannak kibocsátás-növelő hatások is, mint pl. a növekvő automobilizáció, vagy a terjedő légkondicionálás. Mindeme hatások részletes megbecslése túlmegy e cikk keretein, de a hosszútávú trendekből jól látszik, hogy a hazai kibocsátások a válságok közti időszakokban is inkább csökkenő tendenciát mutatnak.

Összefoglalva tehát, a 2030-as magyar klímacél semmilyen kibocsátás-csökkentési többlet-erőfeszítést nem követel meg az országtól azon túl, amiről már most tudjuk, hogy meg fog valósulni.

Ezen a ponton megkérdezheti az olvasó, hogy ugyan miért baj az, hogy 2030-ig tulajdonképpen nem teszünk újabb erőfeszítéseket, csak hagyjuk, hogy végbemenjen az a csökkenés, ami már „a csőben” van? Hazánkban, és a többi környező országban sokan szívesen hivatkoznak arra, hogy milyen nagy kibocsátás-csökkentések történtek a 90-es években a szocialista gazdaság összeomlása után. Kormányzati oldalról gyakran hallani azt a megfontolást, hogy Magyarország már egy csomót csökkentett, és most csökkentsenek a nyugatiak, akiknek amúgy is sokkal magasabbak az egy főre jutó kibocsátásaik.

Éppen ebből a szempontból teremt gyökeresen új helyzetet a 2050-es klímasemlegességi cél kimondása. Mivel korábbi, 1990-hez képesti csökkentések helyett már az a cél, hogy 2050-re lemenjünk nullára, immár teljesen mindegy, hogy mennyit csökkentettünk korábban, csak az számít, hogy 30 év alatt a mostani szintről nullára kell eljutnunk. Márpedig ha az első tíz évben alig haladunk, akkor az utána következő húsz évben nagyon meredeken kell csökkenteni a kibocsátásokat. A pálya hossza tehát adott, és a szintidő is fix, nekünk azt kell eldönteni, hogy hogyan osszuk be az erőnket erre a futamra. Máshogy fogalmazva, már nem az a kérdés, hogy a magyarok csökkentsék-e a kibocsátásaikat, avagy a hollandok, hanem az, hogy a mi generációnk végzi-e el a csökkentést, vagy inkább ráhagyjuk a feladatot a gyerekeinkre?

A 2030-ig tartó és az azután következő időszak csökkentési vállalásai ábrán kifejezve így néznek ki:

1. Ábra: Kibocsátás-csökkentési vállalások és fő kibocsátás-csökkentő hatások 2030-ig

Képesek lennénk-e többet vállalni 2030-ra?

A mostani és az utánunk következő korosztály közötti igazságos teherelosztás azt diktálná, hogy egyenlő arányban osszuk el a csökkentési terhet az eljövendő évtizedek között. Ez évi 3,2%-os csökkentést jelentene, és 2030-ra 59%-os csökkentést (1990-hez képest.). Abszolút értékben kifejezve ez azt jelenti, hogy kb. 21,5 millió tonnával kellene csökkenteni a kibocsátásokat a következő 10 évben.

Hogy mennyire egyenlőtlen az évtizedek közti eloszlás, jól látható a törvényből következő csökkentési ütemből. A törvényi menetrend szerint 2030-ig minden évben 2020-hoz képest 0,56%-kal, azaz kb. 320 ezer tonnával csökkentjük a kibocsátásokat, 2030 után pedig a 2030-as érték évi 4,7%-ával, azaz kb. 2,7 millió tonnával csökkentjük a kibocsátásokat. Azaz a kormány tervei szerint a kibocsátás-csökkentés üteme nyolcszor olyan gyors 2030 után, mint előtte. Ha ehhez képest lineárisan akarnánk eljutni a karbonsemlegességig, akkor a 2020-as kibocsátások 3,2%-kával kellene csökkenteni évente, ami kb. 1,9 millió tonnát jelent. (Összehasonlításul, az EU állam- és kormányfői által 2020 decemberében elhatározott 1990-hez képesti -55%-os 2030-as cél évi 2,6%-os csökkentést jelent 2018-hoz képest.) A százalékos különbségek nem tűnnek talán nagynak, de gondoljunk bele, hogy a koronavírus miatt 2020-ban várhatóan 8%-kal volt alacsonyabb a globális CO2-kibocsátás, így el lehet képzelni, hogy már egy évi 3%-os csökkentés is drámaian gyors átalakulást jelent.

2. Ábra: Magyar klímacélok 2030 és 2050, állandó természeti szén-dioxid-elnyelési kapacitással számolva (Gt CO2eq, LULUCF-el, forrás: EEA GHG Data Viewer [2]

Bár az igazságosság a lineáris csökkentés mellett szól, a csökkentések költséghatékony szintje valószínűleg nem teljesen lineáris. Számos tényezőt kell figyelembe venni a leginkább költséghatékony pálya kialakításához.

• A technológia fejlődésével bizonyos beruházások várhatóan olcsóbbak lesznek, ezeket indokolt lehet későbbre halasztani. Gondoljunk csak a napelemek árának drasztikus zuhanására az elmúlt évtizedben, illetve az elektromos autók terjedésére. Ugyanakkor az efféle évtizedes távlatú technológiai, illetve ár változások nagyon nehezen előrejelezhetők, és kockázatos dolog ezekre várva nem elvégezni azokat a beruházásokat, amelyek már most megvalósíthatók. Emellett számos olyan kibocsátási szektor van, ahol viszonylag kiforrott technológiák vannak, ilyen pl. az épületek szigetelése.

• A nagyszabású kibocsátás-csökkentési beruházási programok beindítása is éveket vesz igénybe. A kibocsátások 40%-át adó épületszektor pl. ilyen. Ha 2050-re az összes magyar lakást karbonsemlegessé akarjuk tenni, akkor évente kb. 130 ezer lakást kellene átfogóan felújítani. Ennyi felújításhoz jelenleg nincs elég szakember, illetve az állami, hitelintézeti apparátus sem lenne képes ennyi támogatást lebonyolítani. Ennek a felfejlesztése évekig is eltarthat.

• A csökkentéseket a legolcsóbb, legkönnyebben megvalósítható intézkedésekkel érdemes kezdeni, és itt az elején viszonylag gyorsan lehet eredményeket elérni. Magyarországon ilyen alacsonyan függő gyümölcs a lakossági lignittüzelés beszüntetése – amire a Mátrai Erőmű bezárásával remélhetőleg sor is kerül.

• Fontos szempont a kibocsátás-csökkentések járulékos haszna is: az épület-energetikai felújítások pl. nem csak a kibocsátásokat csökkentik, hanem a rezsit is, tisztábbá teszik a levegőt és számos új munkahelyet teremtenek.

A költséghatékony pálya kiszámításához alapos tervezésre és modellezésre van szükség. Ezek hiányában annyit mondhatunk, hogy ha el akarjuk érni a 2050-es klímasemlegességet, akkor a 2030-as -40%-os célnál mindenképpen ambiciózusabb célra van szükségünk, és mivel a -40% elérése semmi többlet-erőfeszítést nem igényel, bizonyára képesek is vagyunk ennél többre. Ha az EU által is megcélzott évi 2,6%-os csökkentést tűznénk ki mi is, akkor a 2030-as csökkentési cél kb. 54% lenne.

Jelenleg is zajlik modellezési munka a kormány megbízásából, ám ennek eredményei egyelőre nem nyilvánosak. (Figyelemreméltó, hogy a 2020 júniusában elfogadott klímatörvény beterjesztésekor a kormány nem hozott nyilvánosságra kutatási, modellezési eredményeket, így nem tudjuk, hogy miért 40%-on áll a 2030-as mérföldkő.)

Az első években még elfogadható az, hogy kisebb az éves csökkenés, de 2030-ig még tíz év van, addigra már gyorsabb csökkentési ütemet kell és lehet is elérni. Ehhez azonnal bele kell vágni az új intézkedések (pl. évi 100-130 ezer lakás felújítása) előkészítésébe és kivitelezésébe.

A magyar klímacél és az EU-s ambíció-növelés

A 2030-as 40%-os cél emelésére már csak azért is szükség lesz, mert az EU állam- és kormányfői 2020 decemberében elhatározták, hogy az EU saját 2030-as klímacélját az 1990-hez képesti 40%-ról felemeli 55%-ra. Fontos, hogy ez az 55% nem váltható át közvetlenül nemzeti célokra, hiszen a következő tíz év többlet-kibocsátáscsökkentésének egy (várhatóan jelentős) részét az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszerére (EU ETS) terhelik majd. Az EU ETS alá tartozik az ipari és energetikai kibocsátások túlnyomó része, és itt az egyes tagállamoknak se joga, se kötelessége nincs a kibocsátások alakítására, a csökkentést a közös uniós kibocsátási limit mellett a gazdasági szereplők döntései valósítják meg.

A magyar állam uniós kötelezettsége a fennmaradó ún. nem-ETS kibocsátások (lakossági energia, közlekedés, mezőgazdaság, stb.) leszorítása. Ebben a körben az uniós követelmény jelenleg az, hogy 2030-ra hazánk 7%-kal csökkentse a kibocsátásait 2005-höz képest. Ez a -7% fog megemelkedni annak nyomán, hogy az EU 40% helyett 55%-os csökkentést vállalt 2030-ra. Azt, hogy pontosan mennyivel, még nem tudjuk, ez az idei államközi tárgyalások során dől majd el. Az Európai Bizottság előrejelzései szerint megfelelő kiegészítő intézkedésekkel jelentősen túl is teljesíthetjük a -7%-os célt, ami szintén arra enged következtetni, hogy a -40%-os nemzeti vállalásunk túl gyenge.

Szigorúan véve egyébként az EU ETS miatt igazából nincs is értelme országos kibocsátás-csökkentési célértékeket meghatározni, hiszen a kibocsátások majdnem felét az uniós szabályozás alakítja, nem a nemzeti. Mindazonáltal Magyarország mellett számos más tagállam is meghatároz nemzeti kibocsátás-csökkentési célértéket, hiszen ez a laikusok számára sokkal jobban átélhető és megfogható.

Összefoglaló – Milyen céllal induljunk 2050-be?

A 2050-es hazai klímasemlegesség törvényi szintű kimondása alapvető változást jelent a magyar klímapolitikában, több szempontból is:

• A régióban egyedülálló nemzeti céllal egyértelművé tettük, hogy a klímavédelmet nem az EU kedvéért, hanem saját jól felfogott érdekünkből, a magyar nemzet megmaradásáért csináljuk.
• A 2050-es cél meghatározásával szakítottunk a múlt árnyaival – már nem szempont, hogy 1990 óta mennyit csökkent a kibocsátásunk, immár az számít, hogy a 2050-es célig hogy jutunk el.
• Mindebből az is következik, hogy elfogadtuk: a kibocsátás-csökkentés elsősorban nem anyagi, hanem nemzetbiztonsági kérdés, azaz akkor is meg kell valósítani, ha ez költségekkel, áldozatokkal jár. Fontos a költséghatékonyság, de immár nem mondhatjuk azt, hogy inkább nem védjük meg az éghajlatot, mert „túl sokba kerülne”.

Ezeket a jelentős pozitív hatásokat beárnyékolja a 2030-as -40%-os cél, ami több szempontból is elégtelen:

• A 2050-es cél belső logikája: A 2030-as -40%-os cél lényegileg már most teljesült (a Mátrai Erőmű bezárása és a COVID miatt), nem igényel többlet-erőfeszítést. Ha valóban klímasemlegesek akarunk lenni 2050-re, akkor nem engedhetjük meg magunknak hogy a rendelkezésünkre álló 30 évből az első tízben ne tegyünk semmit a kibocsátások csökkentéséért.
• A generációk közti igazságosság is azt diktálja, hogy 2030-ra többet kellene vállalnunk: A 2030-as -40%-os cél azt jelenti, hogy a gyermekeinkre terheljük a kibocsátás-csökkentési feladatok túlnyomó részét.
• A magyar állam a mostani nulla erőfeszítés vállalásánál nyilvánvalóan többre képes. Azonban az erőteljes kibocsátás-csökkentések elindítása nem megy egyik napról a másikra. Hosszú évek telnek el, amíg a szabályozás, az intézményrendszer létrejön, ezt mielőbb el kell kezdeni, nem ér rá 2030-ban nekiállni – ehhez pedig ambiciózusabb 2030-as cél kell.

Ezért arra van szükség, hogy mielőbb meghatározzuk a helyes magyar 2030-as célt – ami valahol az EU-s vállaláshoz mérhető 54% és a lineáris 59% között van. Emellett azonnal el kell kezdeni a már most megvalósítható csökkentési intézkedések (pl. átfogó épületenergetikai program) előkészítését. A későbbi évek évtizedek kibocsátás-csökkentési, gazdasági szerkezet-átalakítási intézkedésein is el kell kezdenünk gondolkodni, pl. egy valódi hosszútávú klímastratégia kialakításával.

Írta: Bart István, a Klímastratégia 2050 Intézet igazgatója

Címlapfotó: MTVSZ (MTVSZ Klímavédelmet! kampánya, 2009)

További hivatkozások:

[1] https://www.nsenergybusiness.com/news/countries-net-zero-emissions/
https://www.cleanenergywire.org/factsheets/germanys-greenhouse-gas-emissions-and-climate-targets

https://windeurope.org/newsroom/news/spain-rolls-out-ambitious-new-climate-legislation/

https://www.climatechangenews.com/2020/05/18/spain-unveils-climate-law-cut-emissions-net-zero-2050/

[2] Mivel a klímavédelmi törvény nem határoz meg külön célértéket az erdők és mezők által elnyelendő szén-dioxid mennyiségére, az ábrán azt feltételeztük, hogy 2050-ben ugyanannyi elnyelés lesz, mint 2018-ban. Lehet, hogy majd egyszer a kormány tényleg nagyarányú erdőtelepítésbe kezd, de ez önmagában nem lesz elég: ha 2050-re megkétszereződik az ország szén-dioxid-elnyelési kapacitása, akkor az évente elérendő csökkentés 2030-tól nem 5%, hanem csak 4,5% lenne, ami még mindig nagyon meredek.

Egy globális tanulmány szerint a vadon észlelt méhfajok száma élesen zuhant 1990 és 2015 között. Újabb érv erősíti meg a „Mentsük meg a méheket és a gazdákat!” európai polgári kezdeményezés időszerűségét.

Fotó: Budahelyi Dalma

Egy nemzetközi adatbázisban, amelyben bolygónk élővilágát dokumentálják, a regisztrált vadméhfajok száma negyedével csökkent 1990 óta – számol be egy, a méhek hanyatlásáról szóló globális elemzés.

A kutatók elemezték a méhek múzeumok, egyetemek és önkéntes megfigyelők általi észleléseit, melyeket a Globális Biodiverzitás Információs Központ (Global Biodiversity Information Facility, GBIF) összesített. Ez egy globális, állami finanszírozású hálózat, amely nyílt hozzáférésű adatokat szolgáltat a biodiverzitásról.

Meredek csökkenést érzékeltek az 1990 óta regisztrált méhfajok számában, körülbelül 25%-kal kevesebb fajt észleltek 2006 és 2015 között, mint a kilencvenes évek előtt.

Habár ez nem jelenti azt, hogy ezek a fajok kihaltak, de arra utalhat, hogy néhány faj annyira ritka lett, hogy már nem észlelik őket rendszeresen a vadonban.

Az önkéntesek megfigyelései által, és annak köszönhetően, hogy az adatok könnyebben megoszthatóak, a feljegyzések száma exponenciálisan növekszik, de a regisztrált méhfajok száma ezekben a feljegyzésekben csökken – mondta Eduardo Zattara, tanulmány szerzője, aki az Universidad Nacional del Comahue egyetem biológusa és az Argentín Nemzeti Tudományos és Technikai Kutatási Tanács tagja. – Ez még nem jelent méhkataklizmát, de annyit elmondhatunk, hogy a vadméhek állapota nem nevezhető virágzónak.

Egy másik tudományos kutatássorozat ebben a hónapban arra figyelmeztetett, hogy a rovarok száma évtizedenként 10-20%-kal csökkent, amely „rendkívül ijesztő mértékű veszteség” és azzal fenyeget, hogy „szétszakítja az élet szövetét”.

Az Egyesült Államokban egy 2020-as tanulmány arra jutott, hogy a méhek hiánya a mezőgazdasági területeken korlátozta egyes élelmiszernövények (pl. alma, cseresznye, áfonya, mandula) termőképességét. Nagy-Britanniában a kormány ebben a hónapban engedélyezte a gazdáknak a neonikotinoidok használatát a cukorrépa ültetvényeken annak ellenére, hogy ezt a méhgyilkos rovarirtót 2018-ban betiltották az EU-ban, amit akkor még az Egyesült Királyság is támogatott.

Az új tanulmány, amelyet a One Earth folyóiratban publikáltak, három évszázad adatgyűjtéseit elemezte, amely több mit húszezer méhfajt is tartalmaz a világ minden részéről.

Az elemzés szerint a csökkenés nem egyenlően oszlott el a különböző méhcsaládok között. Miközben a második leggyakoribb, karcsúméhek (Halictidae) családjába tartozó fajok száma szóló feljegyzésekben 17%-kal csökkent a kilencvenes évek óta, addig egy sokkal ritkább család, a földiméhek (Melittidae)esetében a csökkenés több, mint 41% volt.

A kép szerzője: K. Seltmann és Chantelle Dorsey (forrás: Wikimedia Commons)

A tudósok arra figyelmeztetnek, hogy a tudományos adatok hiánya a méhek hanyatlásáról a trópusi országokban akadályozza, hogy megértsék a globális csökkenést, mivel a GBIF adatok többsége Észak-Amerikára és Európára vonatkozik.

A tanulmány szerzői elismerték, hogy a fajok számának csökkenése részben tükrözheti azt is, hogy a GBIF adatgyűjtése változott az idők során, illetve hogy adatállománya heterogén jellegű.

Zattara elmondta, hogy miközben a tanulmányuk nem mutatja az egyes méhfajok helyzetét, egy egyértelmű globális trendre világít rá a faji diverzitás csökkenésében, amely jó eséllyel utalhat a méhek és más beporzók hanyatlására világszerte.

Arról szól, hogy megerősítjük, hogy ami lokálisan végbe megy, az történik globálisan is. Na és persze arról is, hogy sokkal nagyobb bizonyosságra fogunk eljutni, ahogy egyre több adatot osztanak meg nyilvános adatbázisokban – tette hozzá Zattara

Zattara figyelmeztet, hogy ha további adatokra várunk, hogy még pontosabban megerősítsék a méhek és más beporzók fogyatkozását, akkor lehet, hogy már túl késő lesz ahhoz, hogy megmentsük őket.

Valami történik a méhekkel, és valamit tenni kell. Nem várhatunk addig, amíg teljesen biztosak leszünk, mert ritkán jutunk el arra a pontra a természettudományokban A következő lépés az, hogy cselekvésre késztessük a döntéshozókat, amíg még van idő. A méhek nem várhatnak – hangsúlyozta a kutató.

Ezért is fontos, hogy minél többen aláírják a Mentsük meg a méheket és a gazdákat! európai polgári kezdeményezést.

(Forrás: The Guardian; Fordította: Urbányi Csaba)

Írta: Harmat Ádám, éghajlatváltozás és energia programvezető, WWF Magyarország

Ahogy egyre több ország – mint például Magyarország is – kötelezi el magát a klímasemlegesség elérésére, úgy egyre inkább hangsúlyt kap az erdők szénelnyelő képességének növelése. Ezzel párhuzamosan a klímavédelmi tervekben ugyanúgy előkelő helyen láthatjuk az erdészeti biomassza energetikai célú felhasználását. A kettő közötti látszólagos ellentmondást a biomassza fenntartható hasznosításának hangsúlyozásával igyekeznek feloldani. De vajon tényleg lehetséges a biomassza energetikai felhasználásának és az erdők szénelnyelő képességének az egyidejű növelése? A cikk ezt a problémakört járja körül a közép- és hosszútávú nemzeti klímastratégia elemzésével.

Mit tekinthetünk fenntartható biomasszának?

Először is érdemes azt tisztázni, hogy mit tekinthetünk fenntartható biomasszának. Faanyagtermelés szempontjából ez elsősorban a tartamos erdőgazdálkodást jelenti, vagyis hosszú távon kevesebb fát termelünk ki az erdőből, mint amennyi újratermelődik. Ezen az alapvető feltételen kívül azonban még legalább két fontos fenntarthatósági szempontot meg kell említeni, amelyek nem következnek a tartamos erdőgazdálkodás meglétéből.

Az egyik a biológiai sokféleség (biodiverzitás) kérdése, hiszen a tartamos erdőgazdálkodás megvalósulhat például tarvágás és szálalásos gazdálkodás esetében is. Azonban utóbbit alkalmazva az erdő jobban hasonlít egy természetes állapotú erdőhöz, így fajgazdagabb élőhely.

A másik fontos kérdés a biomassza klímasemlegessége. Szűk értelemben nézve a biomassza energetikai felhasználása szén-dioxid semleges, hiszen az égetés során annyi szén-dioxid szabadul fel (ún. biogén kibocsátás), amennyit a fa az élete során elnyelt. Ez a megközelítés két tényezőt hagy figyelmen kívül. Egyrészt onnantól kezdve, hogy egy facsemete növekedésnek indul, odáig, hogy a kivágott és előkészített fát elégetjük, fosszilis üzemanyagot használunk fel a különböző erdőművelési tevékenységek, a fakitermelés, a szállítás és a feldolgozás során. Másrészt a zárt szénciklus a klímaváltozás szempontjából egy időben visszafelé érvényes folyamat – vagyis amit ma elégetünk, azt az utóbbi évtizedekben (vagy akár évszázadban) kötötte meg az erdő, ugyanakkor a klímapolitikai vállalások, a kibocsátás csökkentése időben előre tekintő feladat. Ez azért is kiemelten fontos kérdés, mert a fának nagy a széntartalma: 1 kg szárított fa széntartalma közel 0,4 kg. Ez az érték a kőszén esetében 0,66, ugyanakkor annak fűtőértéke közel duplája a fához képest. Ezért ha például egy széntüzelésű erőművet átállítunk biomassza tüzelésre – amely egyre gyakoribb példa Európa-szerte - az egy megtermelt kWh-ra több szén-dioxid kibocsátás jut (kizárólag az erőművi kibocsátást vizsgálva).

Éppen ezért csak olyan erdészeti biomassza felhasználását lenne szabad támogatni, amely ténylegesen hozzájárul az üvegházgáz-kibocsátás csökkentéséhez. Azonban ez a feltétel rendkívül sok tényezőtől függ. Ennek szemléltetésére nézzünk egy-egy példát a „jó” biomasszára és „rossz” biomasszára. Ha például egy fakitermelés elsősorban a faanyag ipari felhasználása céljából történik, a fatermékek tovább raktározzák a szenet évtizedig, és más, fosszilis alapanyagú terméket kiváltanak; továbbá a kitermelés és feldolgozás során keletkező melléktermékek használata nagy hatásfokú, kapcsolt energiatermelést szolgáló erőművekben (tipikus hatásfok 80-90%) történik, akkor az a fosszilis energiahordozókhoz képest ténylegesen szén-dioxid kibocsátás csökkentést jelent. Ugyanakkor, ha pl. egy erdőgazdálkodási szempontból rossz termőhelyen lévő, idős erdőt termelünk ki kizárólag energetikai célból, és abból csak villamos energiát állítunk elő (tipikus hatásfok 30-35%), akkor egyrészt az új erdő csak nagyon lassan, akár évszázados léptékben képes csak megkötni azt a szén-dioxid mennyiséget, ami az égetés során felszabadult, másrészt a rossz hatásfok miatt az egy kWh-ra vetített szén-dioxid kibocsátás még nagyobb.

De nem csak eseti szinten ragadható ki rossz példa, hanem nagyobb léptékű – így jobban ellenőrizhető -, akár országos szintű folyamatok is vezethetnek többlet szén-dioxid kibocsátáshoz. Ha például egy állandónak mondható erdészeti gyakorlat mellett, ahol a tűzifa és az ipari fa részaránya viszonylag állandó, egy jellemző fafaj vágásérettségi korát előrébb hozzuk[1] annak érdekében, hogy a megnövekvő keresletet az energetikai hasznosítás iránt kielégítsük, akkor az csökkenteni fogja az erdők fakészletét, és értelemszerűen többlet szén-dioxidot jelent a légkörben a jelenlegi szinthez képest. De ugyanez igaz abban az esetben is, hogyha az addig farostlemez-gyártáshoz használt faanyagot a magasabb átvételi ár miatt energetikai célra értékesítik.

Tehát a biomassza energetikai felhasználása csak akkor tekinthető ténylegesen fenntarthatónak, ha az erdő tartamosságának fenntartása mellett hozzá tud járulni a biológiai sokféleség csökkentésének visszafordításához és a klímasemlegességi célok eléréséhez.

Ennek fényében vizsgáljuk meg alább, hogy a nemzeti klímatervek – tehát a 2030-as időtávra vonatkozó Nemzeti Energia és Klímaterv (NEKT), illetve a 2050-ig érvényes Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia (NTFS) tervezete [2] hogyan számol az erdészeti biomassza felhasználásával, és hogy milyen mértékben biztosítják annak fenntarthatóságát.

Az erdő tartamosságának biztosítása

A NEKT-ben a biomassza keresleti és kínálati oldalára is találhatunk előrejelzést. Keresleti oldalon a szilárd biomasszára nézve jelentős növekedéssel számol, a villamos energia és a hűtés-fűtés területén a 2020-as, összesen 2111 ktoe-ről[3] (ezer tonna kőolaj egyenérték) összesen 36%-kal nőne a felhasználás, 2870 ktoe-re. Famennyiségre átszámolva ez légszáraz, keményfát feltételezve is kb. 12 millió m³.

A kínálati oldalon külön táblázat mutatja be az erdőtelepítés és az energetikai ültetvények tervezett ütemét, illetve a meglévő erdőkre modellezett fakitermelési forgatókönyveket. Az erdőtelepítés eleve kérdéses, hogy miért releváns 2030-as időtávlatban, hiszen azok kitermelése inkább a század második felében valósul meg, és karbonelnyelés szempontjából is az újonnan telepített erdők csak 20 éves korukban kerülnek be a szén-dioxid elnyelési leltárba. Az energetikai ültetvények terén összességében nagyon csekély, 1500 hektáros területtel számol a dokumentum, amelyből nem derül ki, hogy ezt éves új ültetvényként értelmezik, vagy összesített számnak, de a csekély mennyiség miatt nagy jelentősége nincs is, hiszen összehasonlításképpen az erdőterületek nagysága kb. 2 millió hektár. A már meglévő erdőterületeket nézve két forgatókönyv szerepel a NEKT-ben: egy alacsony szinten tartott fakitermelés, amely kb. a jelenlegi szintnek felel meg, kb. 7,4 - 7,5 millió m³/év-es mértékkel, illetve egy folyamatosan emelkedő fakitermeléssel, amely 2030-ra már közel 9,5 millió m³-t jelent. A dokumentum azonban nem állította egymás mellé a kínálatból fakadó famennyiséget a keresleti famennyiséggel. Hasonlatképpen ez olyan, minthogyha úgy terveznénk költségvetést, hogy a kiadási oldalra felvezetjük a tervezett kiadási költségeket, de a bevételekhez csak a bevételi forrásokat listázzuk fel, összegek nélkül.

Ugyanakkor a tervezett energiafelhasználás alapján kalkulált 12 millió m³ és a 9,5 millió m³ között jelentős különbség van, ráadásul a kitermelésnek kell szolgálni a faipari alapanyagokat is úgy, hogy jellemzően a tűzifa választék mértéke 45% körül van. Természetesen a hazai erdőterületek és energetikai ültetvények nem kizárólagos forrásai a biomasszának, de az import lehetőségeket, a mezőgazdasági melléktermékeket, vagy a faanyag kaszkád hasznosítása végén történő energetikai hasznosítás lehetőségeit nem vizsgálja a dokumentum.[4]

Az NTFS tervezete nem tér ki a biomassza hosszú távú energetikai felhasználására, de láthatjuk, hogy a NEKT az alapvető fenntarthatósági kritériumát sem képes biztosítani az erdészeti biomasszának. Ez ráadásul már jelenlegi probléma is, legalábbis az energetikai statisztikák és az erdészeti statisztikák között jelentős az eltérés.[5]

Klímavédelmi szerep

A NEKT-et vizsgálva pozitívumként emelhető ki ugyanakkor, hogy azokban a szektorokban számolnak a biomassza-felhasználás növekedésével, ahol jellemzően nagyobb hatásfokú a felhasználás (villamosenergia- és távhőtermelés, ipari- és szolgáltató szektor), ezzel szemben a súlyos légszennyezettséget is okozó lakossági szektorban 2030-ra 46%-os csökkentéssel számolnak. Azonban ha megnézzük a tervezett intézkedéseket, ennek megalapozottsága megkérdőjelezhető.[6]

Az NTFS tervezetében részletesen szerepel a már meglévő erdőterületek szénelnyelő képességének jövőbeli modellezése (lsd. ábra). Ebből kiderül, hogy az erdők egyre idősödő korösszetétele miatt, a folyónövedék csökkenésének következtében, még ha nem is nő a jövőben a fakitermelés mértéke, a 2017-ben még 4,9 millió tonna szén-dioxid megkötés 2050-re már csak 0,74 millió tonna lenne. Ha pedig megvalósul a fent említett emelt szintű fakitermelés – amely mint láthattuk, messze nem lenne képes fedezni az energiatermelés alapján számított biomassza igényt – akkor az erdők már majdnem kibocsátóvá válnának az évszázad közepére, holott ennél jóval nagyobb szénelnyelő kapacitásra lenne szükség ahhoz, hogy a tervezett csökkentett üvegházgáz-kibocsátását az országnak ellentételezni tudják.

Nettó szén-dioxid kibocsátási projekciók a meglévő erdőkben a fakitermelési forgatókönyvek szerint. (Forrás: NTFS tervezet, 2020 jan.)

Szabályozás kérdése

Láthatjuk, hogyha a NEKT-ben és az NTFS tervezetébe írtak megvalósulnak, az ország nem fogja tudni elérni a 2050-es klímasemlegességet, ráadásul a fenntarthatóság alapvető feltétele, az erdő tartamos használata is veszélybe kerül. Ennek orvoslására szigorú fenntarthatósági kritériumrendszerre lenne szükség. Az EU 2018-ban az Új Megújuló Energia Irányelv és a LULUCF (Földhasználat, földhasználat-változás és erdészet) rendelet megalkotásával kísérletet tett ezen kritériumrendszer felállítására. Ezek idén lépnek életbe[7], azonban számos olyan gyengeségük van, ami miatt semmilyen előrelépést nem jelentenek[8]. A Megújuló Energia Irányelv, amely eleve csak 20 MW feletti új erőművekre érvényes, szabályozza:

• a minimum energiahatékonysági előírásokat, de ez lehetőséget ad a biomassza kizárólag villamos alapú hasznosítására is;
• biodiverzitás-védelmi szempontokat, de a nemzeti erdőtörvényekre hagyatkozva,
• illetve kibocsátás-csökkentési maximum értéket, amely a biogén kibocsátást figyelmen kívül hagyja, és olyan magas referencia értékkel rendelkezik, hogy akár a tengeren túlról érkező pellet-import is teljesíteni tudja.

A biogén kibocsátást a LULUCF rendelet hivatott elviekben magába foglalni. Azonban az erdő referencia szint – amelyhez képest a tagállamok a szén-dioxid kibocsátásukat vagy nyelésüket elkönyvelik – megengedhet a jelenlegi fakitermelés mennyiségéhez képest több fakitermelést is, anélkül, hogy az a referencia szinthez viszonyítva többlet kibocsátásként jelenne meg. Az ábrán ezt mutatja a magyar referencia szint (FRL) kék vonallal. Látható, hogy még az emelt fakitermelési forgatókönyv megvalósulását is, mint elnyelést lehet majd elkönyvelni.[9]

Mit tehetünk?

Szerencsére még nincsen minden veszve. Az EU új, 55%-os csökkentési célja miatt az idén mind a Megújuló Energia Irányelvet, mind a LULUCF rendeletet újranyitják, így megvan az esély arra, hogy azok hibáit kiküszöböljék. A NEKT felülvizsgálata pedig 2023-ban fog zajlani, így a mostani fenntarthatatlan szintű biomassza tervek korrigálására is meglesz a lehetőség. Addig is, rajtunk a sor: az országban több mint a háztartások harmada használ tűzifát. Kis odafigyeléssel sokat javíthatunk a felhasználás hatékonyságán. Ezek elsajátításához érdemes meglátogatni pl. a Fűts okosan kampány oldalát, főleg most, a fűtési szezonban.

 Írta: Harmat Ádám, éghajlatváltozás és energia programvezető, WWF Magyarország

 Címlapfotó: Soha Tamás, többi fotó: Harmat Ádám

Hivatkozások:

[1] Ez Magyarországon jogszabály szerint csak korlátozottan fordulhat elő, vágásérettségi szakaszon belül

[2] A cikk írásakor az NTFS-nek csak a tervezete volt elérhető, csak az abban elérhető limitált információra szorítkozik az írás.

[3] ktoe = ezer tonna kőolaj egyenérték

[4] Fontos megjegyezni, hogy ezek közül az import és a mezőgazdasági melléktermékek környezetvédelmi szempontból érzékenyek, hiszen előbbi esetben a szállításnak jelentős energiaigénye van, és az EU-n kívülről érkező (pl. Ukrajna) biomassza esetében a nyomon követés nehézkes. A mezőgazdasági területek esetében pedig a szalma fontos szerepet játszik a talajerő utánpótlásban.

[5] Bővebben: https://rekk.hu/publikacio/64/meg-megujulo_statisztikak

[6] A tervezett intézkedések között ugyan szerepel olyan, amely miatt csökkenni fog a kereslet a biomassza iránt, illetve az új épületenergetikai előírások is hatni fognak a biomassza keresletre, ugyanakkor a tűzifa felhasználók legnagyobb része alacsony jövedelmű háztartás, akiket kevésbé érint a felújítási hullám.

[7] A LULUCF rendelet ez év január 1-től lép életbe, a Megújuló Energia Irányelv rendelkezéseit 2021. június 30-ig kell a nemzeti jogszabályokba átültetni. A Megújuló Energia Irányelv felülvizsgálata az EU-ban társadalmi konzultáció alatt van 2021 február 9-ig

[8] Bővebben a LULUCF rendeletről hiányosságairól: https://www.fern.org/fileadmin/uploads/fern/Documents/2020/Fern_Study_Assessment_of_LULUCF_Regulation.pdf, illetve a Megújuló Energia Irányelvről: http://eubiomasscase.org/wp-content/uploads/2020/07/RED-II-biomass-Paper-Tiger-July-6-2020.pdf

[9] Tehát nem a nullához képest kell viszonyítani a kibocsátást/elnyelést, hanem az FRL-hez

Az Élelem-önrendelkezés hét keretében jövő csütörtökön megrendezésre kerülő beszélgetésünk témája a “Mentsük meg a méheket!” európai polgári kezdeményezés.

Időpont: 2021.01.28. csütörtök, 17:00 - 19:00
Helyszín: internet (Zoom - a linket levélben küldjük ki a jelentkezőknek.)
Szervezők: Magyar Természetvédők Szövetsége, Karátson Gábor Kör, Éghajlatvédelmi Szövetség
Regiszráció: https://forms.gle/CtRMRFN7bQLsTmMg9

A Mentsük meg a méheket és a gazdákat! európai polgári kezdeményezés keretében azt kérjük, hogy az Európai Unió támogasson egy olyan mezőgazdasági modellt, amely lehetővé teszi a gazdák és a természet számára, hogy harmóniában éljenek. Ezen a rendezvényen arról beszélgetünk, miért van szükség az mezőgazdaság gyökeres átalakítására az élővilág és mindannyiunk érdekében; mit tehetünk közösen az európai polgári kezdeményezés sikerre viteléért; mit tehetünk egyénileg a beporzók, a madarak és a többi élőlény védelméért.

Bevezetés:

• Fidrich Róbert, programvezető, Magyar Természetvédők Szövetsége
• Pauló Gergely, Karátson Gábor kör

Felvezető előadások:

• Dr. Vásárhelyi Tamás, biológus, Magyar Környezeti Nevelési Egyesület: A beporzók napja – és ami mögötte van
• Simon Gergely, környezetkémikus, Greenpeace: A méhpusztulás és a növényvédőszerek
• Kurucz Zsuzsanna, projekt munkatárs, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület: Helyet a természetnek! – Javaslatok az agrárpolitika átalakítására
• Balogh Lili, agrármérnök, gazdálkodó, Védegylet: Az agroökológia, mint működő alternatíva

Levezető: Lajtmann Csaba, az Éghajlatvédelmi Szövetség elnöke

A rendezvényen a részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

Regiszráció: https://forms.gle/CtRMRFN7bQLsTmMg9

Az Élelem-önrendelkezés hónap további rendezvényeinek részletes programja.
 

Háttéranyagok:

• Méhbarát mezőgazdaságot az egészséges környezetért - az európai polgári kezdeményezés melléklete.
• A reGeneráció csapata által készített videó a Mentsük meg a méheket és a gazdákat! európai polgári kezdeményezésről.

Jegyzetek az Élelem-önrendelkezés olvasókörhöz

A legenda szerint a magyar nemzet Kárpát-medencei történelme egy olyan történettel kezdődik (A fehér ló legendája) amelyet manapság a szakirodalom a földzsákmánylás (land grab) témakörébe sorol. Több mint ezer év elteltével a földzsákmánylás mára globális mértéket öltött, s az élelem-önrendelkezés alapjának számító termőföldhöz való hozzáférést ássa alá Magyarországon, más EU-tagállamokban illetve a globális Dél országaiban egyaránt.

Ahhoz, hogy érdemben beszélgethessünk, a földzsákmánylás (land grab) jelenségéről, azt a maga teljességében, a történelmi, globális, gazdasági és társadalmi kontextus figyelembe vételével érdemes megtenni. Hogy ez nem is olyan egyszerű, talán érzékeltetheti a mellékelt elmetérkép-vázlat. (nagyítsatok bele!). Most bevezetésként néhány gondolatot részletesebben kifejtek, később megpróbálom bővíteni ezt a jegyzetet, és remélem, valamikor tudok erről a témáról készíteni egy átfogó összefoglalót.

Na de, mi is az a földzsákmánylás/földrablás (land grab)? Röviden azt mondhatjuk, hogy a földzsákmánylás egy rendkívül komoly probléma, amely hatással van környezetünkre, a gazdaságra, a társadalmi jólétre és az emberi jogokra egyaránt. Annak ellenére, hogy a földzsákmánylás ma már globális méretű probléma, még nincs széles körben elterjedt, egyértelmű definíció, amely a maga teljességében ragadja meg a kérdést.

Ez a kifejezés a 2007-2008-as élelmiszer-árrobbanás idején került be a köztudatba, részben a gazdag „északi” országok vállalatainak agroüzemanyag-célú befektetései kapcsán, részben pedig annak hatására, hogy ebben az időszakban Szaúd-Arábia és Dél-Korea stratégiai célú befektetési programok keretében hatalmas nagy földterületeket szerzett meg olyan fejlődő országokban, mint Madagaszkár vagy Etiópia. Kicsivel később, mi, élelem-önrendelkezéssel foglalkozó hazai civil szervezetek rájöttünk, hogy a földzsákmánylás nem csupán Észak-Dél viszonylatban értelmezhető jelenség, hanem az általunk már jól ismert „zsebszerződések” témaköre is ide tartozik.

Miután 2011-ben, az ausztriai Kremsben tartott Nyelenyi Europe Fórumon európai barátaink figyelmét felhívtuk arra, hogy a földzsákmánylás Európán belül is zajlik, a Transnational Institute koordinálásával készült egy tanulmány az európai földzsákmánylásról. E tanulmány megállapította, hogy az európán belüli földzsákmánylás mértéke vetekszik az afrikai, ázsiai, latin-amerikai land grab szintjével. Hazánkban az utóbbi években az állami földek bérletével, majd privatizációjával kapcsolatos botrányok kapcsán az ún. „kormányzat által támogatott földzsákmánylás” (government-assisted land grab) került elsősorban téma kapcsán előtérbe (l. Ángyán-féle jelentések). Amire viszont itthon kevesebben figyeltek fel, hogy a földzsákmánylás témakörébe tartoznak azok az esetek is, amikor zöldmezős beruházások (autógyárak, akkumulátor gyártó üzemek, napelem parkok, stadionok, bevásárló központok, ipari parkok, lakóparkok, turisztikai fejlesztések, vízierőművek, bányák stb.) keretében értékes termőföldeket vonnak ki művelés alól akár hazánkban, akár a világ más területein. De szintén ide sorolható az, amikor környezeti katasztrófák (pl. kolontári vörösiszap-szennyezés) következtében elszennyeződnek a talajok, és emiatt hatalmas területek válnak élelem-termelésre alkalmatlanná.

A Via Campesina románia tagszervezete, az Eco Ruralis pár évvel ezelőtt egy 18 oldalas kritikai áttekintő tanulmányban járta körül a földzsákmánylás definícióit, hogy egy számunkra is használható definíciót kaphassunk. Tanulmányukban az alábbi kérdéseket vették figyelembe.

1. Méret – mekkora birtokmérettől beszélhetünk földzsákmánylásról?
2. Kit tekinthetünk földrablónak (land grabber)?
3. Miképpen zajlik az ellenőrzés a föld felett (How is tha land controlled?)
4. Jogszerűség – a földzsákmánylás legális vagy illegális?
5. Földhasználat – miképpen, és milyen célra használják a földet?

Mindezek figyelembe vételével az alábbi definícióra jutottak:
földzsákmánylás a helyi szinten tipikus méretnél nagyobb földterület felett bármilyen természetes vagy jogi személy (hazai vagy külföldi egyaránt) által, bármilyen módon (legális vagy illegális)
spekulációs, kitermelési, az erőforrások birtoklása vagy áruvá tétele céljából a paraszti gazdálkodók, az agroökológia, élelem-önrendelkezés és emberi jogok kárára történő ellenőrzés megszerzése. (Kiemelés tőlem, a bonyolult mondatszerkezet magyar változatának könnyebb érthetősége érdekében.)

Később a földzsákmánylás itt ismertetett megközelítését és definícióját egy-az-egyben átvette a Via Campesina európai koordináló szervezete, az ECVC is.

Történelmi kontextus: igazából a földzsákmánylás jelenség már a földművelő társadalom kezdeténél megjelenik a hierarchikus társadalmak kialakulása során. Évezredeken át a földzsákmánylás elsődleges terepét a háborúk jelentették. A fehér ló legendája szerint a honfoglaló magyarok viszont már háború nélkül, csupán egy furfangos trükkel, valamint a Szvatopluknak ajándékozott fehér ló mellett a magyar törzsek katonai erejének felvonultatásával szerezték meg a Kárpát-medence területét.

Andrásfalvy professzor úr tanulmánya szerint, honfoglalást követő évszázadban az akkori földesuraknak még viszonylag kevés földjük volt, de a XIII. században már hazánkban is elindultak a főurak földszerzési próbálkozásai.

A középkori Magyarországon] egy-egy faluközösség határán belül mindenkinek joga volt a vadon termő növények gyűjtögetésére, amelyekből kétszáznál is többet is ismerünk, ismertünk. (...) Az erdő évszakonként változó haszonvételére, vadászatra, a vad és oltott fák gyümölcsének, nedvének, tenyésztett és vadméhek mézének, bokrok, cserjék és még kisebb, bogyós termések (eper, áfonya, fekete szeder) rendszeres gyűjtésére a háznál és a határban, irtásokon kialakított kertekben a zöldségek, gyógynövények, fűszerek termelésére és mindenféle állat legeltetésére úgy, hogy az másoknak kárt nem okozhatott, minden faluközösségi tag jogosult volt.
(...)
A 13. századra felfejlődött és meggazdagodott Magyarország egyre nagyobb hatalmat gyakorló főurai távoli országok luxuscikkeire áhítozva felismerik, mennyire keresett a magyarországi marha a tőlünk nyugatra lévő országokban, ahol erre az időre egyre nagyobb mértékű, nagytáji munkamegosztás és árutermelés is kialakult. Szőlő- és bortermelő, valamint különféle háziállítokat tenyésztő körzetek alakulnak ki, egyre nő az igény kényelmes , finomgyapjú és gyapotruhára, távolkeleti porcelánra, déligyümölcsre, fűszerekre, indigóra stb. Az angliai 'bekerítés' erről szól. Az angol földesúr egyszerűen elkergette jobbágyait földbirtokáról, mert a jobbágyoktól behajtott terménytized és egyéb szolgáltatások nem jövedelmeztek neki annyit, mint amit e területek legeltetésre való fordtásából, elsősorban a birkák gyapjából kaphatott. George Duby szerint akkor az angol erdők és lápok peremvidékén futott fel az állattartás az erdők és szántók rovására.. Az Alpok oldalában megjelentek a 'Schweighofok', az 'Alm'-ok, tehenészetek. A Földközi-tenger mellékén, Ibériában, Itáliában, Sziciliában, Apuliában, Kelet-Európa síkjain, hasonlóan a Magyar Alföldhöz, az 'árutermelő' nagyállattartás terjedt ki a földművelés és erdős ligetek területeire. (Andrásfalvy 2014)

Ezt követően hazánkban a folyószabályozással még nagyobb mértéket öltött a földzsákmánylás, globális szinten pedig az európai hatalmak gyarmatosító törekvéseivel pörgött fel a jelenség.

A modern kori földzsákmánylás Magyarországon nem az elmúlt évtizedben kezdődött. Lényegében a rendszerváltás utáni reprivatizáció, a kárpótlási jegyek körüli kavarások, majd a külföldi befektetők földszerzése (vö. zsebszerződések) alakították a hazai földhasználati- és birtokviszonyokat.

Zwi Lerman professzor, a Világbank vezető agrárközgazdászának 2000-ben végzett számítása szerint már akkoriban az összes magyarországi gazdálkodó 92%-ának kezén az összes föld alig 10%-a volt, a gazdaságok 8%-a részesült a szántóterület 90%-ából. Igaz, hogy ezek a nagyüzemek ennek a földnek csak mintegy harmadát birtokolják, kétharmadát bérlik, de a föld adás-vételének teljes szabadságát korlátozó törvények 2014-ben elvesztették érvényességüket, ezután a bérlők előjogot szerezhettek a föld megvételére. Az Európai Unió közvetlen földalapú agrártámogatásából az összes gazdálkodó egység 6%-át kitevő legnagyobb birtokosok 70%-ot kapnak, az összes többi, a gazdálkodók 92%-a pedig a támogatás 30%-án osztozik.

Már az Unióba való belépésünk előtt világos lett, hogy az Unió agrártámogatása a kelet-európai belépők számára kevesebb, mint a nyugati országokban levő gazdaságoké. Ez 2012 májusában a nyugati szintnek csak 70%-a, (és ezt hazai forrásból tilos kiegészítenünk). Ennek a támogatásnak 90%-át nálunk legfeljebb az összes regisztrált termelő 5 százaléka, vagyis a legnagyobb tőkeerejű gazdaságok élvezik, miközben a fejlesztési és beruházási támogatásokból - az "életképes gazdaság törvényi méretküszöbe miatt..." - a gazdaságok 91%-a kiesik. (Tanka 2011:133). Hozzá kell tennünk azt is, hogy 1990 után szinte a teljes élelmiszer-feldolgozóipart felvásárolták a nyugati befektetők, azokat nem korszerűsítették, nem egyszerűen leállították. (Andrásfalvy 2014)

A hazánkban a '90-es évek közepét követően kialakult zsebszerződések gyakorlata; az elmúlt közel egy évtized államilag támogatott földbotrányai, melyek hajtóerejeként részben az uniós földalapú agrártámogatási rendszer is jelentős szerepet játszik; továbbá a Magyarországon letelepedő európai és dél-kelet ázsiai óriáscégek zöldmezős beruházásai vagy a kanadai cégek által tervezett verespataki és a felsőcsertési aranybánya beruházások ugyanazon jelenség körbe tartoznak, mint az északi országok vállalatai által Dél-kelet Ázsiában illetve Afrikában létesített olajpálma ültetvények, az amazonaszi erdőirtások vagy akár a dél-amerikai őslakos népek földjeit elfoglaló, vizeiket elszennyező aranybányák, lítium bányák vagy az arab országok illetve Dél-Korea által Afrikában eszközölt, az anyaország élelmiszer-ellátásának biztosítását célzó stratégiai célú külföldi földszerző programok: ez mind földzsákmánylás (land grab), amely napjainkban már több százmillió hektárnyi területet érint.

Összességében megállapíthatjuk, hogy az ezredforduló évtizedeiben nem egy legendával állunk szemben, és ebben a történetben nem is csak egyetlen ló szerepel: a földzsákmánylás pusztító rögvalóság; és ha egy hasonlattal akarjuk érzékeltetni a problémát, akkor kijelenthetjük, hogy ezer év elmúltával a fehér ló nem egyedül, hanem egy fékeveszett ménes formájában tért vissza.

A témáról részletesen az Élelem-önrendelkezés hónap keretében jan. 25-án megrendezendő Élelem-önrendelkezés olvasókör: A földhöz jutás kihívásai és lehetséges megoldásai c. rendezvényen fogunk beszélgetni. Regisztráció: https://tinyurl.com/y3ve34b2

Kapcsolódó írásaink:
- “Földszerzés” a Világbank pénzén
- Azt hittük olaj, de vér volt
- Harc az igazságért a multikkal szemben - Igazságot Berta Cáceresnek!
- A zöld békabőr – avagy kik etetik a fekete kígyót?
- Száz hektár erdőt irtottak ki a Northvolt svéd akkumulátor gyára miatt
- "Tesla vagy ivóvíz" - földzsákmánylás, erdőirtás, veszélyben a denevérek

A tavalyi élelem-önrendelkezés fórumot követően idén is összefogtunk több civil szervezettel, kutatóközponttal és egyetemi tanszékkel, hogy megszervezzük az élelem-önrendelkezés hónapot. Az esemény célja, hogy megismerjük egymás tevékenységét és hogy együtt dolgozzunk egy igazságosabb, fenntarthatóbb és szolidárisabb élelmezési-rendszerért.

Az élelem-önrendelkezés hónap nyitóeseménye egy egész napos konferencia a talaj jegyében. A Magyar Permakultúra Egyesület, a Kárpát-medencei Gyümölcsész Hálózat és a Nemzetközi Agroerdészeti Hálózat (AFINET) közös szervezésében immáron hatodik alkalommal megrendezett Permakultúra, Agroerdészet, Alkalmazkodó gyümölcsészet Online Konferencia és Szakmai Találkozó témája a talaj szerepe és jelentősége az alternatív mezőgazdasági rendszerekben. Természet- és társadalomtudományos hátterű kutatókkal, oktatókkal és gyakorlati emberekkel arra keressük a választ, hogy hogyan tudjuk megőrizni, regenerálni és építeni ezt a kincset magunk és az utókor számára.

Az eseménysorozat következő alkalmán az élelem-önrendelkezés egy másik kulcsfontosságú területét, a földhöz jutás lehetőségeit és kihívásait járjuk körül a résztvevőknek előre megküldött olvasmányokkal, amiket meghívott hozzászólókkal és az olvasókör résztvevőivel közösen vitatunk meg. Az olvasókörön megismerkedünk a földzsákmányolás (land grabbing) fogalmával és körbejárjuk azt a kérdést, hogy ez hogyan befolyásolja a kisléptékű ökológiai szemléletű termelők esélyeit a földhöz jutásban. A meghívott hozzászólókkal és az olvasókör résztvevőivel arra is keressük a választ, hogy a jelenlegi politikai-gazdasági környezetben milyen lehetőségei vannak a kisléptékű termelőknek a földhöz jutásra.

A talajegészség és a földhöz jutás mellett az élelem-önrendelkezés fontos feltétele, hogy a szabályozási közeg is lehetővé tegye a gazdák számára a természettel való minél nagyobb összhangban történő élelem-termelést. A jelenlegi szabályozási és támogatási környezet, beleértve az EU tagállamainak vezetői (Európai Tanács) és az Európai Parlament által 2020. októberében elfogadott új Közös Agrárpolitika (KAP) következő 7 évre szóló reformcsomagját, azonban a nagyüzemi, konvencionális gazdaságoknak kedvez, a fenntartható, ökológiai szemléletű, emberléptékű, alternatív mezőgazdasági formákat, és a helyi gazdaságot, amelyekre oly nagy szükség lenne az ökológiai válság megoldása érdekében, alig-alig támogatja. Mivel azonban a Tanács és az Európai Parlament által megszavazott KAP programtervezet köszönőviszonyban sincs az Európai Bizottság eredeti javaslatával, valamint a Bizottság által tavaly májusban meghirdetett jóval ambíciózusabb “A termelőtől a fogyasztóig” elnevezésű stratégiával és az új Biodiverzitás stratégiával, ezért most egyeztetés zajlik a három szereplő (a Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament) között az EU agrárpolitikáját meghatározó KAP és a két említett stratégia sorsával kapcsolatban. Ezt a folyamatot elősegítendő nagyon fontos lenne sikerre vinni a "Mentsük meg a méheket és a gazdákat!" európai polgári kezdeményezést, amelynek követelései, javaslatai azt az irányt jelentik, amit az új KAP-nak támogatnia kellene. A petíció sikere nagy nyomást és egyben felhatalmazást jelentene a Bizottságnak, hogy kitartson az uniós agrárpolitikára vonatkozó eredeti, ambíciózusabb javaslatai mellett, és ne betonozzák be újabb hét évre a jelenlegi, fenntarthatatlan európai agrárpolitikát. A Magyar Természetvédők Szövetsége, a Karátson Gábor Kör és az Éghajlatvédelmi Szövetség közös szervezésében tartott, Életigenlő, beporzóbarát mezőgazdaságot! című. beszélgetésen ezt a kezdeményezést ismerhetjük meg jobban.

A nemzetközi szabályozási közeg mellett a magyarországi szabályozási közeg is kétségkívül hatással van a kisléptékű, ökológiai szemléletű gazdák megélhetési lehetőségeire. Annak érdekében, hogy minél jobban megismerjék az érintettek az új őstermelői családi gazdaság adózását a Kislépték Egyesület egy beszélgetést szervez. Az új rendszer általános ismertetése mellett szó lesz a benne megfogalmazott kiegészítő tevékenységekről (pl. agroturizmus) is.

A koronavírus-járvány rávilágított a jelenleg domináns globális élelmiszerrendszer sebezhetőségére. A globális piaci élelmiszerrendszer hosszú ellátási láncokra épül, amiket a globális kereskedelem koronavírus-járvány miatti akadozása (pl. határzárak az első hullámban) azonban negatívan érintenek. Az élelmiszerrendszerek relokalizációja, azaz, hogy az általunk elfogyasztott élelem minél közelebbről jöjjön szükségszerű. Emiatt kiemelten fontos az élelem-önrendelkezés és a rövid ellátási láncok lehetőségeiről beszélni. A kosárközösségek olyan rövid ellátási láncok, amelyek egyszerre kívánnak hétköznapi, materiális szinten igényeket kielégíteni, illetve társadalmi, politikai, gazdasági átalakítást végrehajtani. A Kislépték Egyesület, a Körösök Völgye Natúrpark Egyesület és a Szolidáris Gazdaság Központ közös szervezésében rendezett beszélgetésekben a kosárközösségek e kettősségéről fogunk beszélgetni.

A talajegészség, a földhözjutás, a szabályozási közeg és az ellátási láncok mellett a vetőmag kérdése is fontos az élelem-önrendelkezés szempontjából. A MAPER és a Magház közös szervezésében a Permakultúra Klub idei első alkalma a kiskerteseknek szól. A vetőmag-önrendelkezésről és a vetőmagfogásra alkalmas veteményeskert megtervezéséről beszélgetünk majd.

Az élelmezés válsága párhuzamosan zajlik a gondoskodás válságával. Az élelmezés válságának egyik eredményeképpen minőségileg éhezünk és a természetet és a mezőgazdasági munkavállalókat kizsákmányoló módon termeljük az élelmet. A gondoskodás válságának eredményeképpen Európa társadalma elöregedik és emiatt egyre nagyobb gondoskodási teher hárul a gyermeküket még nevelő, a szüleiket már gondozó szendvicsgenerációra, ezen belül pedig kiemelten a nőkre. A Tudatos Öregedés Alapítvány egy olyan angol nyelvű kerekasztal-beszélgetést szervez, amely lehetőséget biztosít a mind a gondoskodás, mind az élelmezés válságát tematizáló szervezetek nemzetközi hálózatosodására és ezekből a válságokból a közös kiutak megtalálására.

Az élelem-önrendelkezés szolgálatába a hálózatosodáson túl a mindennapi emberek tudástermelésbe történő bevonása is segítséggel lehet. A környezeti társadalomkutatók (ESSRG) szervezésében olyan online platformokról és civil tudományos kutatási projektekről beszélgetünk majd, amelyek lehetővé tehetik, hogy a mindennapi emberek (pl. kiskertesek, gazdák, fogyasztók) kutatóvá váljanak és közösségi kutatásaikkal egy fenntarthatóbb és szolidárisabb élelmezési-rendszer kialakítását tegyék lehetővé.

Az egész élelmezési-rendszerre kiterjedő szemléletváltásra lesz szükség, ha a társadalmi igazságosságot szem előtt tartva egyszerre szeretnénk megóvni a természeti erőforrásokat és alkalmazkodni a folyamatosan mélyülő ökológiai válsághoz. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) az agroökológiát az éhezés, a szegénység és a klímaváltozás elleni harc egyik kulcsfontosságú eszközeként azonosította, amelynek segítségével képesek lehetünk hosszú távon fenntartható élelmezési-rendszerek kialakítására. Ezért 2019-ben a Védegylet Egyesület a környezeti társadalomkutatókkal (ESSRG) közösen vállalkoztak az agroökológia, mint tudomány, gyakorlat és mozgalom magyarországi helyzetének, szereplőinek, segítő és hátráltató tényezőinek feltérképezésére. Frissen megjelent tanulmányuk apropóján egy bemutatót szerveznek.

Annak érdekében, hogy az élelmezési válságra a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, a klímaváltozás és az ökoszisztémáink összeomlásának határán környezetileg és társadalmilag is fenntartható válaszokat találjunk sürgető az olyan kutatások és oktatás megszervezése, amely lehetővé teszi az élelmezési-rendszereink radikális átalakítását. Fontos, hogy az állami egyetemek és kutatóintézetek is szabadon kutathassanak és oktathassanak olyan témákat, amelyek kivezethetnek bennünket a több szinten jelen lévő válságból. Az agroökológiai hálózat szervezésében a kutatás és az oktatás szabadságának fontosságáról beszélgetünk, illetve, hogy milyen kutatásra és oktatásra lenne szükségünk, ahhoz, hogy alkalmazkodjunk és válaszoljunk napjaink kihívásaira.

Az élelem-önrendelkezés hónapot az élelem-önrendelkezés olvasókörrel zárjuk. A minden hónap utolsó hétfőjén megrendezésre kerülő olvasókörök újabb alkalmával a háztájizás társadalmi-politikai-gazdasági struktúráira tekintünk rá. Arról beszélgetünk, hogy miért lehetett az államszocializmusban egyszerűbb kiskertes művelésből többletjövedelmet termelni a családoknak és hogy hogyan lehetne most is olyan társadalmi-gazdasági struktúrákat létrehozni, amelyek az élelemszükséglet részleges fedezése mellett megélhetési forrásokat teremtenek a kiskerteseknek/háztájizóknak.

Az Élelem-önrendelkezés hónap részletes programja itt olvasható.