Emberi beavatkozás nélkül számos élőlény él a fákon, amelyeknek jelentős részét kártevőknek tekintik. A természetben általában egyensúly van a gazdaszervezet és a felhasználók között. Az ember nem szívesen látja versenytársait, félti a gyümölcsöt, és különféle növényvédelmi módszerekkel próbálja megsemmisíteni ezeket az organizmusokat. 

A barackfán tavasszal a Taphrina levélfodrosodást okoz, ami a levelek elvesztésével jár. Később a levéltetű gyengíti a növényt a fotoszintetikus termékek egy részének elszívásával. A levéltetvek táplálkozása során mézharmatot választanak ki, amelyet gyorsan birtokba vesz a fekete korom penész. Ezen túl a mézgás ágpusztulás, ebben egy gomba és egy baktérium vesz részt, és a monília által okozott ágpusztulás is sújtja a fákat.

Mindegyik károsító csökkenti a fotoszintetikus felületet, a levéltetű direkt módon elszívja az elsődleges anyagcsereterméket, vagyis kevesebb energia jut a fának a vegetatív és szaporító szerveinek növekedéséhez.

A következmény az éves hajtások növekedésének csökkenése. A károsodás kimenetele ennél rosszabb is lehet, a hajtáscsúcsok visszaszáradnak, akár a fa el is száradhat.

A „kártevők” száma természetes körülmények között az ökológiai limitáció miatt mérsékelt. A levéltetvek természetes ellenségei közé tartozik a ragadozó katicabogár, a fátyolka és közönséges zengőlégy lárvája, a karolópók, parazita darazsak, és kórokozó gombák.

A természetes ellenségek mellett egy egészséges fának megvannak a saját védekező mechanizmusai is a másodlagos anyagcseretermékek révén. Egy magas biológia változatossággal bíró környezetben számos olyan növény akad a fa közelében, amely elriasztja, vagy magához vonzza a tetveket. Ezek közül néhány a fekete bodza, a körömvirág, a cickafark stb. Az önszabályozás következtében a fa károsodása kiegyensúlyozott, nem letális, de a fotoszintetikus aktivitás csökkenése miatt a hajtásnövekedés mérsékelt.

Még a metszést ellenzők többsége is egyetért azzal, hogy az őszibarack fát metszeni kell, különben a hosszú hajtásvégeken termő gyümölcs lehúzza, és letöri az ágakat. Emellett még a termés gyérítését is javasolják.

A kertész természetesen gondosan védi a fáját a "kártevőktől", igyekszik megelőzni, vagy elhárítani a konkurenseket. Jobb esetben ezt biológiai védekezéssel teszi, rosszabb esetben kémiai növényvédő szerekkel.

Minél sikeresebb a védekezés, annál több fotoszintetikus felület marad épen, és annál hosszabb hajtások jönnek létre. Mivel ezek az elnyúlt hajtások nem tudják megtartani majd a gyümölcsöt, ezért kell a metszőollóhoz nyúlni. A metszés következménye a fotoszintetikus felület csökkenése, a gyökér károsodása, sebek létrejötte, amelyek egyben fertőzési pontok is. A fa az így okozott veszteségeinek pótlása érdekében az elsődleges anyagcseretermékek termelésére kényszerül, és kevesebb energiája jut a védekezésre.

Végül is egy ördögi körbe kerülünk, a bajt bajjal kell tetézni, a legyengült fa még több permetezést igényel. Érdekes, hogy alkalmanként az éves hajtás felét is eltávolítjuk, nagyjából annyi csonk marad vissza, amennyit a „kártevők” hagytak volna.

Összességében azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy sajnáljuk a fánkat a „kártevők” miatt, de nem sajnáljuk a metszés következményei miatt. Ökológiai szemlélettel nézve az esetet, azok a bizonyos kártevő levéltetvek, egy rájuk épülő szerteágazó táplálékláncot tartanak el, éltetik a biológia sokféleséget. Ha velük, a természettel dolgozunk, ha a sokféleségre támaszkodva kiegyensúlyozzuk számosságukat, akkor megtakaríthatjuk a metszésbe, permetezésbe fektetett energiát.

Valamikor én is metszettem, vagy tíz éve leraktam az ollót. Az őszibarackokat sem metszem, hagyom, hogy a levéltetű végezze a dolgát.