„Objektív, érzelmek nélküli” tudomány? Mítosz. Erre utalnak a tudós közösség által végrehajtott boszorkányüldözések is. Goldsmith példákkal mutatja be: nemhogy jelen vannak a tudományban az érzelmek, de azoknak jelentős szerepük is van. Az ökológiában (természetvédelemben) is szükség van az érzelmekre, sőt azok alapvető fontosságúak bolygónk védelme szempontjából. Nem tudjuk megvédeni bolygónkat tudatos, racionális, érzelmek nélküli döntések útján, egyfajta költség-haszon elemzésen alapuló ökológiai szerződéssel. Morális és érzelmi elkötelezettség szükséges.

Kivonat Edward Goldsmith: The WAY - An Ecological World View c. könyvének [1,2] "Az ökológia emocionális" című fejezetéből.

(Ezt az írást eredetileg az LMV közösségi portálon, a Csillagnapló keretében tettem közzé 11 évvel ezelőtt, de azóta szinte teljesen elsüllyedt, ma már csak az Időgép /Archive.org - The Wayback Machine/ archívumán keresztül lehet előbányászni, de ott már a keresők nem látják. Most úgy érzem, ideje leporolni.)

A modern tudomány betiltotta az érzelmeket (emóciókat). A tudományos ismereteknek objektívnak kell lenniük. Ehhez képes Polányi arról ír, hogy a tudósok egy-egy új felfedezésnél elsöprő mértékű lelkesedést, diadalmámort éreznek. Ugyanilyen fokú szenvedéllyel lépnek fel a tudósok, ha támadás éri hitüket.

Egy-egy új tudományos nézet ellen ugyanolyan boszorkányüldözést intéznek, mint a középkori egyház Galilei és társai ellen. Erre jó példa a szintetikus növényvédő szerek káros hatásaira fényt derítő Rachel Carson elleni boszorkányüldözés. A Római Klub 1972-ben kiadott A növekedés határai c. jelentésére ugyanilyen érzelmi reakció született. Ebben élen járt az angol nyelvterület két vezető tudományos lapja, a Nature és a Science, és a brit kormány akkori tudományos főtanácsadója, Lord Zuckermann „merő spekulációnak” és „tudománytalan képtelenségnek” nevezte a jelentést.

Immanuel Velikovszij A káosz korszakai (Ages of Chaos) c. könyvére még hisztérikusabb reakció született. Többek között arra kényszerítették a kiadót, hogy álljon le a könyv forgalmazásával. Feldühödt hangú levelekkel bombázták a kiadót, bojkottot hirdettek a könyvesboltok ellen. A támadás olyan sikeres volt, hogy végül a kiadó beadta a derekát, pedig ez volt az egyik legjövedelmezőbb könyve. Nem igazán ez az a mód, ahogy valóban objektív tudósoknak reagálniuk kellene az eltérő nézeteket hirdető könyvekre. Ez nagyon is emocionális, sőt, majdnem hisztérikus emberek reakciója volt, akik úgy érezték, hogy az eltérő nézet képviselője az ő tudományos doktrínájuk aláásásával fenyeget – azt a doktrínát fenyegeti, amely mellett ők szakmailag és lelkileg is elkötelezték magukat.

Az az igazság, hogy az ember – legyen az tudós vagy sem – alkatilag alkalmatlan arra, hogy érzelmektől mentesen viselkedjen, s ez az egyik oka annak, hogy nem képes objektív ismeretekre szert tenni és „racionálisan” viselkedni.

Azokat, akiket átitat a tudomány paradigmája, erre az elnyomhatatlan emberi emocionalitásra úgy tekintenek, mint egy szörnyű emberi tökéletlenségre. Néhányan olyan messzire mennek, hogy ezt neuropszichológiai evolúciónk hibájának tulajdonítják, amely megakadályozza azt, hogy neurokortexünk – amely értelmünk központja – domináljon hüllő-agyunk felett – amely érzelmeink központja.

Koestler szerint ez a szörnyű evolúciós hiba csak úgy gyógyítható, ha az embert alávetjük valamiféle rendszeres kemoterápiának. Az emberi érzelmek elnyomása viszont az emberi értékek, a vallásosságra, a spiritualitásra, éneklésre és táncolásra, nevetésre és sírásra, szeretetre és gyűlöletre való képességének hanyatlását jelentené, lényegében minden olyan tulajdonság hanyatlását, ami az embert emberré teszi – mindez arra irányulva, hogy az embert racionálisabbá, gépszerűvé/robotszerűvé tegye, és így jobban alkalmazkodjon az abnormális és szükségszerűen rövid életű művilághoz, amelynek kialakulását a tudomány segítette elő.

Egy bizonyos pontig az ember el tudja „szigetelni” magát az érzelmeitől, elválasztva a megismerést az érzelmi jelenségektől. Freud ezt az ego önvédelmének nevezte. Nandy szerint ez egy pszichológiai mechanizmus, amely arra szolgál, hogy segítse az emberi elmét, hogy képes legyen megbirkózni az elfogadhatatlan vagy egótól idegen külső impulzusokkal és külső fenyegetésekkel. Ez magában foglalja azt, hogy az ember érzelmileg elhatárolja magát egy olyan helyzettől vagy cselekménytől, amely normális emóciókkal rendelkező ember számára máskülönben elviselhetetlen lenne. Az „elhatárolódás”, miként azt Bruno Bertelheim megjegyzi, egy pszichológiai eszköz, melyet mind az áldozatnak mint az elnyomónak használnia kell. Éppenséggel az áldozat tárggyá redukálása az, amikor embertelen módon bánunk vele, ami miatt Aimé Césaire egyenlővé teszi a gyarmatosítást a „tárggyá lefokozással” (thingification).

A tömegpusztító fegyverek, mint például az atombomba, tervezésében részt vevő tudósok szintén képesek kell, hogy legyenek arra, hogy érzelmileg „elhatárolódjanak” (distancing themselfs). Robert Jungk leírja egy találkozását egy matematikussal, akivel utolsó los alamosi látogatásán találkozott.

„Arcán majdnem angyali szépségű mosoly ült. Úgy tűnt mintha tekintete a harmóniák világára összpontosulna. Valójában azonban ahogy később elmesélte, egy matematikai problémán gondolkozott, amelynek megoldása alapvető fontosságú volt egy új típusú hidrogénbomba megépítéséhez.„

Jungk hozzáteszi, hogy ez a tudós soha nem vette a fáradtságot, hogy megnézze azoknak a bombáknak a kísérleti robbantását, melynek létrejöttében segédkezett. Számára „az atomfegyverek kutatása csak tiszta matematika, vértől, méregtől, pusztítástól megszabadulva” (untarammelled by....).

De Jungk matematikusa tényleg ennyire érzelmek érzelmek nélküli, mint aminek látszik? Kétségtelenül nem. A tudományos oktatás nem száműzi az érzelmeket, csupán mással helyettesíti az érzelmek tárgyát. Ahelyett, hogy arra tanítaná az embereket, hogy érzelmekkel viseltessenek családjuk, közösségük, hagyományos kultúrájuk, vallásuk és természeti környezetük iránt, inkább azt tanítják, hogy érzelmekkel viseltessenek a tudományos vállalkozás és az azt létrehozó mesterséges világ iránt. És a tudósok munkájához kapcsolódó érzelmek sem lényegtelenek tudományos eredményeik eléréséhez. Polányi megjegyzi, hogy a tudományos szenvedélyek nem csupán pszichológiai melléktermékek, hanem logikai funkciójuk van, amely nélkülözhetetlen része a tudománynak: a szenvedélyek megtöltik a tárgyakat érzelmekkel, visszataszítóvá vagy éppen vonzóvá téve őket; a pozitív szenvedélyek megerősítik egyes dolgok értékes voltát. Ebből következik, hogy a tudósok izgalma a felfedezést intellektuális szenvedéllyé teszi, azt sugallva, hogy valami intellektuálisan értékes, s legfőképp, hogy az értékes a tudomány számára. Ugyanígy felvethetjük, hogy a tudományos közösség által a tudományos vállalkozás hitelét fenyegető emberekkel szembeni boszorkányüldözés is „értékes a tudomány számára”.

Az ökológia, amire nekünk szükségünk van, nem az az ökológia, amelyben az ökoszférára úgy tekintünk, hogy túlélésünk ettől függ, de mindezt távolságtartással, tudományos szenvtelenséggel tesszük. Nem fogjuk tudni megvédeni bolygónkat tudatos, racionális, érzelmek nélküli döntések útján, egyfajta költség-haszon elemzésen alapuló ökológiai szerződéssel. Morális és érzelmi elkötelezettség szükséges. Az ökológia egyik legfontosabb feladata az kell, hogy legyen, hogy érzelmeinket visszaterelje abba az irányba, hogy azok betölthessék azt a szerepel, amelyre tervezték őket: elkötelezzenek minket arra, ami a legfontosabb emberi vállalkozás kell, hogy legyen – az ökoszféra rendjének biztosítására.

Jegyzetek:

[1] A könyv néhány fejezete letölthető Goldsmith honlapjáról: http://www.edwardgoldsmith.com/key33.html

[2] A köny első kiadásának rövid, magyar nyelvű ismertetője, valamint a „Mi az információ?” c. függelék elolvasható a Selyemgombolyító könyvtárának honlapán.

https://web.archive.org/web/20130916192018/http://lmv.hu/csillagnaplo_18