Az új megállapodást előkészítő tárgyalások formálisan új szakaszba lépnek a mai naptól, de a legkritikusabb témakörökben egyelőre a helyzet változatlan, azaz a tárgyaló felek álláspontjai nagyon távol vannak egymástól. A további egyeztetések alapjául szolgáló újabb szövegtervezet is ezt tükrözi többek között az olyan témakörökben, mint: a kibocsátás-csökkentési vállalások eltérő mértéke és módja; az alkalmazkodáshoz kapcsolódóan elsősorban a „veszteségek és károk” ügye; a fejlődő országok számára biztosítandó támogatások; a vállalások végrehajtásának átláthatósága; a 2020 utáni időszakra tervezett új megállapodásig vállalt kötelezettségek érvényességének, „emelésének”, végrehajtásának helyzete.

A tárgyalások keretei

A tervezett új megállapodás előkészítésének intézményes keretet adó, 2011-ben létrehozott kormányközi munkacsoport (ADP) tegnap befejezte működését és a leendő megállapodás új szövegtervezetét átadta az 1992. évi ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC) legfőbb döntéshozó szervezetének, a Részes Felek Konferenciájának (COP). Ettől kezdve a tárgyalások szervezéséért, koordinálásáért a COP mostani elnöke, a francia külügyminiszter (Laurent Fabius), ill. az általa vezetett 11-tagú COP-elnökség felel.

A mai naptól a tárgyalások a „Párizsi Bizottság” és az annak égisze alatt működő négy informális munkacsoport (WG) keretében folytatódnak a köv. témakörökben: (1) a végrehajtással kapcsolatos támogatásieszközök (finanszírozás stb.);(2) az országok eltérő vállalásai a kibocsátások, a beszámolási feladatok és a finanszírozás tárgyában (differentiation), (3) a hosszútávú célok és a vállalások rendszeres értékelése (review);(4) a 2020-ig tett vállalások végrehajtása, „megemelése”. Minden munkacsoportban az egyeztetések vezetésére két minisztert kértek fel.A kompromisszum-keresés mostantól csütörtökig (dec. 10.) tarthat ahhoz, hogy az ülésszak pénteki zárónapján elfogadásra beterjeszthető legyen a nemzetközi jogi szempontból ellenőrzött és az ENSZ hat hivatalos nyelvére lefordított végső megállapodás-tervezet.

A tervezet

A tervezett Megállapodás („Paris Agreement”, PA) első szövegváltozata 2015. februárjában készült el. Az azóta eltelt időben számtalan nemzetközi fórum volt és ezek nyomán kikristályosodott, hogy milyen főbb tartalmi elemei lesznek az eredeti egyezmény hatálya alatt létrejövő PA-nak és melyek azok a rendelkezések, amelyeket célszerűbb egy kapcsolódó Határozatba (PD) foglalni. Ha a Megállapodás (PA) nemzetközi jogi értelemben kötelező eszköz lesz, akkor szövegét ugyan el kell fogadni a mostani ülésszakon, de hatálybalépéséhez a feleknek utólag meg kell erősíteniük, hogy magukra (államukra) nézve azt érvényesnek fogadják el, azaz hogy Részesei e Megállapodásnak. Ezzel szemben a Határozat hatályos lesz, ha elfogadják (konszenzussal) az ezen az ülésszakon résztvevő kormánydelegációk; egyúttal egy ilyen Határozat később egyszerűbben módosítható is.

A tervezett megállapodás jelen változatában továbbra is nyitott minden kritikusabb témakör, azaz mindezeknél az egyes országok, országcsoportok nézeteit megjelenítő különféle szövegváltozatok (opciók) szerepelnek és ezeket kellene közös nevezőre hozni, tehát olyan kompromisszumos szövegben megállapodni, melyet minden fél el tud fogadni.

Néhány kritikus „függő” témakör

Közös kibocsátás-csökkentés (3.1). A jelen tervezet nem tartalmaz semmilyen konkrétabb számszerű közös célt 2030-ra. Emellett egyelőre nyitott még annak lehetősége, hogy legyen ilyen hosszabb távú cél (pl. 2050-re), ill. annak rögzítése, hogy a globálisan összesített kibocsátásoknak először „tetőzniük” kellene mielőbb (emlékeztetőül a szakértői becslések szerint ennek már 2020-ig meg kellene történnie, ezt követően pedig a globális kibocsátásoknak 10-15%-kal kellene elmaradniuk a 2010. évi szinthez képest.) A közös kibocsátás-szabályozáshoz a „vezérfonalat” az adja (a korábbiakhoz hasonlóan), hogy el kellene kerülni globális szinten +2°C hőmérséklet-emelkedés átlépését. Sok fejlődő ország ragaszkodik ahhoz, hogy a 1.5°C-os küszöbérték is szerepeljen.

Országonkénti kibocsátás-csökkentés (3.2-3.3). A közös cél elérésében való részvételként minden félnek meghatározott időközönként nyilatkoznia kellene pl. arról, hogy mit tesz majd: ez lenne a Nemzetileg Meghatározott Kibocsátás-szabályozási Hozzájárulás vagy Vállalás (NDC). A jelen tervezet egyik opciója szerint: ezt először a Megállapodáshoz való csatlakozáskor kell közölni, ezt követően pedig ötévenként. E nemzeti dokumentumok vagy majd a Megállapodás (utólagos vagy módosítandó) mellékletei lennének, vagy azokat „csak” közzé tennék egy külön internetes honlapon. Tehát a készülő Megállapodás most nem tartalmaz majd a Felek (államok) részéről semmilyen konkrét számot. E téren némi támpontot csak a majdnem minden ország részéről előre benyújtott és a „szándékaikat” tartalmazó dokumentumok nyújtanak (INDC). A leendő dokumentumok (NDC) elvárt/ajánlott szerkezetéről, tartalmáról majd az elkövetkező évek során határozhatnak. Az 1992. évi Egyezményre és az eltérő felelősségre hivatkozva továbbra is különböző jellegű, „erősségű” lenne a fejlett és a fejlődő országok feladata: ez a fejlettek kötelező vállalásait ill. a fejlődők erőfeszítéseit jelentené. A fejlődők – köztük a gyors gazdasági növekedést felmutató fejlődő országok is – szigorúan ragaszkodnak ehhez, a fejlettek többsége valamiképpen oldani szeretné e megkülönböztetést.

Alkalmazkodás: veszteségek és károk (5.1-5.4). Az alkalmazkodási képességek megerősítésének fontossága és a fejlődők – elsősorban a különösen sérülékenyek – ezzel kapcsolatos támogatásának jelentősége már lényegében nem vita tárgya, de e témakörben „érzékeny” kérdés maradt a „veszteségek és károk” ügye. Sok fejlődő szerint már a globális éghajlatváltozással vannak összefüggésben az országukat érő bizonyos természeti szélsőségek, s az emiatt keletkezett károkért a fejletteknek kellene helytállniuk. Az ezzel foglalkozó, korábban elfogadott nemzetközi együttműködési rendszert – a fejlettek által képviselt kompromisszumként – az alkalmazkodási teendőkhöz kapcsolták. A fejlődők most is ahhoz ragaszkodnak, hogy ennek az ügynek nincs köze az alkalmazkodási intézkedésekhez és ezt teljességgel külön nemzetközi intézményként (mechanizmusként) kell szerepeltetni az új Megállapodásban. Egyelőre nem látszik, hogy milyen kompromisszum születhet.

Finanszírozás (6). Mind a kibocsátásokkal, mind az alkalmazkodással összefüggésben ezúttal is nagyon nehéz lesz megfelelő kompromisszumot elérni arra vonatkozóan, hogy milyen mértékű, milyen forrású, milyen célú és milyen feltételű támogatást kapjanak a fejlődők évenként a 2020. évet követően. Jelenleg ez a tervezet egyik legnyitottabb, legtöbb eltérő opciót tartalmazó része, s e téren egy „köztes” megoldásban való megegyezés nyilván pl. a kibocsátás-szabályozási erőfeszítéseknek is a függvénye.

A 2020-ig tett vállalások. Az 1997. évi Kiotói Jegyzőkönyvben a fejlettek által tett, eredetileg 2012-ig tartó vállalásokat „felváltják” azok, amelyeket a Jegyzőkönyv 2012. évi „meghosszabbítása” (Dohai Módosítás) tartalmaz: ennek alapján 2020-ig számos fejlett ország a korábbinál nagyobb mértékű kibocsátás-csökkentést vállal – bár mind a mai napig e módosítás nem lépett hatályba. A tervezett új Megállapodás ugyan nem szól erről a 2020-ig terjedő időszakról, de a kapcsolódó Határozat egyik lényeges pontja lehet az, hogy az érintett fejlett országok ne csak betartsák az említett vállalást, hanem emeljék meg annak a szintjét (az EU esetében pl. 20%-ról 30%-ra), s egyúttal tegyenek eleget a 2020-ig szóló finanszírozási vállalásuknak (100 Mrd $/év). Érzékelhetően a fejlődők számára ez is az egyik kulcskérdés a jelenlegi tárgyalási szakaszban.

Az értékelés szerzője: dr. Faragó Tibor egyetemi tanár, klímaszakértő