Kalotaszeg történelmi központjától, Bánffyhunyadtól alig 6 kilométerre található egy több mint ezer lakosú falu, Kalotaszentkirály-Zentelke, amely a magyarországi civil környezetvédők között egyáltalán nem ismeretlen. Ez nagyrészt Péter György-Árpád alpolgármesternek köszönhető. Nem jön zavarba, ha a környéken élő medvékről vagy a falusi turizmusról kérdezem, hiszen földrajztanár.

 Az interjút Gadó György készítette.

Kezdjük a munkáddal. Most alpolgármester vagy, földrajztanár, vagy mindkettő?

Igaz, hogy főállásban alpolgármester vagyok, de mellette a kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskolában a földrajz órákat én tanítom, így heti 5 órám van.

A faludat én is ismerem, hiszen 2018 áprilisában nálatok volt a magyar Zöld Szervezetek Országos találkozója. Mint minden résztvevő, én is kaptam egy szép bögrét, amiről teázás közben reggelenként félálomban leolvashatom, hogy a találkozó helyszíne Kalotaszentkirály-Zentelke. Ez régen két falu volt?

Igen, a Kalota-patak választja el a két falut, 1968-ban egyesültek. Itt is, mint más ilyen helyzetű falvak között volt rivalizálás, nem nézték jó szemmel, ha valaki a szomszédból házasodott, de mára ez eltűnőben van. Már csak a közös református templomban van külön vezetősége a két falunak.

Azt hittem, hogy a magyarok csak a románokkal szoktak időnként összeverekedni a vegyes lakosságú vidékek kocsmáiban.

Úgy látszik, nem kellenek nyelvi különbségek a távolságtartáshoz, hiszen mind a két falurészben szinte csak magyarok laknak. De mondom, most már béke van. Az igaz, hogy hozzánk tartozik egy Malomszeg nevű falu, ott románok élnek. Kalotaszegen szórványban élünk. Sok a román, de velük sem verekszünk. Mi jól megtanulunk románul, az inkább a tömbmagyar Székelyföldre jellemző, hogy sokan bajban vannak, ha románul kell megszólalniuk.

Ez a tájegység, Kalotaszeg ma nagyrészt fátlan vidék, bár nyilvánvaló, hogy valamikor tölgy- és bükkerdők, a magasabb hegyeket pedig lucosok borították. Hogy fogyatkoztak meg az erdők? Biztos, hogy mint földrajztanár foglalkoztál ezzel a kérdéssel.

Az erdők irtása nem mai jelenség. A környékünk Bánffy-birtok volt, itt legelőknek meg az állattartáshoz szükséges kaszálóknak estek áldozatul az erdők, sőt később még szántóknak is irtottak erdőt. Az utóbbi időkben nagy erdőirtások nem voltak, sőt, most, hogy egyre kevesebben foglalkoznak mezőgazdasággal, sok helyen újra beerdősülnek a hegyoldalak.  Szerencsére még itt a községünk határában is maradt természet.

Milyen természeti értékeitek vannak?

Büszkék vagyunk a Kő-hegyre, ami hozzánk tartozik. Eddig itt nem volt medve, vagy csak úgy, hogy lejöttek a Bihar-hegység magasabb vidékéről nyaranta, aztán visszavándoroltak. Most viszont két éve itt él egy mackócsalád. Már a vendég turistáink figyelmét is fel kell hívnunk, hogy ha arra kirándulnak, legyenek óvatosak. Be van kamerázva a hegy, és a vadásztársaság tagjai azt mondják, hogy most már több egyedet különböztettek meg. A Bihar-hegységben sajnos sok erdőt vágtak ki, ráadásul 2017-ben az óriási szélvihar egész hegyoldalakat tarolt le, talán a medvék emiatt vándoroltak le hozzánk. Nálunk, a Kő-hegyen 90 óta alig volt fakitermelés, vannak erdők, amelyek szinte érintetlenek. Elég nehéz is lenne gépekkel megközelíteni, mert meredekek a hegyoldalak.

Említetted a turizmust. Tudom, hogy tőletek nem messze, a Pádis-fennsíkon veszélyt jelent a természetre a sok látogató. De ha Budapest belvárosában körülnézünk, akkor tudjuk, hogy városi környezetben is lehet túl sok turista. Ti még nem féltek ettől?

Én is jártam többfelé a világban, és a legtöbb hellyel összehasonlítva azt mondom, hogy Kalotaszentkirályra még jöhet több vendég. De nálunk is kezelni kell a problémát, addig, amíg kezelhető. Foglalkoznunk kell az infrastruktúrával, a hulladékgazdálkodással. Amit észrevettem, hogy a turizmus átmozdult egy másik dimenzióba. Annak idején vetted a bakancsot, hátizsákot, elindultál. Most meg sokan, ha lehet, ki se szállnának az autóból, az a fontos, hogy elkészítsenek egy fotót vagy manapság egy szelfit, kipipálják a helyet, és mennek tovább. Nálunk még megvan egy másfajta turistáskodás. A diákokat is erre próbáljuk ösztönözni, hogy jobb, mikor mész, látod, egy kicsit szenvedsz is érte. Más az érzés, mikor este elmondhatod, hogy hú de jó volt, végigjártam, mit láttam. Azt nem várhatja senki, hogy mindenhova aszfaltos út vigyen.

Kalotaszentkirályon az volt az érzésem, hogy mindenki abból akar élni, hogy panziója van. Félő, hogy lassan megszűnik a hagyományos paraszti életmód. Tényleg van ilyen veszély?

Igen, van ilyen, de nemcsak a vendégfogadás miatt. Ma már a mezőgazdaság igazából nem éri meg. Még az idősebbek foglalkoznak állattartással, de a fiatalok már nagyon kevesen. Szerintem lehetne ezt befolyásolni. Most már évek óta a vendégfogadókkal erről beszélünk, bízom benne, hogy előbb-utóbb lesz eredménye. Ha a vendégfogadók arra fognak összpontosítani, hogy megbízható minőségű helyi termékeket kínáljanak a vendégeknek, akkor változik a dolog. Akkor lesznek olyanok a faluban, akik állattartással foglalkoznak. Nem kell mindenki állattartással foglalkozzon, egyértelmű. De lesz, aki bivalytejet, juhsajtot vagy tojást kínál, és ebből családok meg tudnak élni, így egy kicsit visszabillen a dolog.

Ez nagyon illene a faluhoz, nem?

Erről beszélünk most már évek óta, ma már van egy család, aki bivalytenyésztéssel foglalkozik, állandóan van náluk friss bivalytej, és úgy néz ki, hogy megéri nekik. Ez lassan ki kell alakuljon. Természetesen kölcsönös bizalomra van szükség. A gazdálkodó kell tudja, hogy a vendégfogadó megvásárolja az ő termékét, a vendégfogadó pedig tudja, hogy attól a gazdától jó minőségű terméket kap.

Más példa is van?

Igen, többen vannak, akik kürtöskalácsot sütnek, mert van rá igény. A vendégfogadók várják, hogy mindig legyen kürtöskalács. Tehát kialakul ez lassan, csak erőszakosan nem lehet kényszeríteni, az emberek között kell kialakuljon. Reméljük lesz házi kenyér, házi tojás és a többi.

Mikor és hogyan kezdtetek el a faluban környezetvédelemmel foglalkozni?

Először a kolozsvári székhelyű Erdélyi Ökológiai Klub kezdeményezett környezetvédelmi tevékenységet Szentkirályon 1999-2000 körül, és ebbe én is bekapcsolódtam. A kolozsváriak hatására vetődött fel az ötlet, hogy nekünk is jó lenne Szentkirályon egy ilyen jellegű civil szervezetet létrehozni. Aztán 2003-ban 23 alapító taggal megalapítottuk a Silvanus Ökológiai Egyesületet.

A tagok főleg tanítványaid, gyerekek voltak?

Akkor nem. Azóta bekapcsolódtak volt tanítványok, de az alapítók mindenféle foglalkozású falubeliek voltak, pedagógusok, önkormányzati munkatársak, asztalosok, vendégfogadók.

Kezdetben milyen céljaitok voltak?

Fő tevékenységünk akkor is a környezeti nevelés volt, most is az. Emellett fontos volt a konferenciák, találkozók szervezése. Mivel Kalotaszentkirályon sok a vendégfogadó, a turizmus fejlesztését is felvettük céljaink közé.

Jóval öregebb vagyok, mint te. Emlékszem, hogy legalább 25 éve van az erdélyi környezet- és természetvédő szervezetek között együttműködés, régen találkozók is voltak.  Most mi a helyzet? Kapcsolatban vagytok más csoportokkal?

Mióta én aktív vagyok három erdélyi találkozóra emlékszem. 2009-ben és 2010-ben volt nálunk, aztán 2011-ben a Nyárád mentén. Ezek megszűntek. A kapcsolatot még tartjuk a székelyföldi és a vásárhelyi egyesületekkel. Az az igazság, hogy mi kis egyesület vagyunk. Nincsenek alkalmazottak, mindenki önkénteskedik. Annyi munkát vállalunk, amit tényleg meg tudunk valósítani. A nagyon nagy projektekben inkább csak partnerek tudunk lenni. A tavalyi országos találkozón őszintén én több erdélyi szervezetre számítottam. Hajdu Zoli a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ vezetője élénkebb kapcsolatban van az erdélyi környezetvédőkkel. Ő is kapcsolatba lépett velük, de sajnos az OT-ra kevesen jöttek. De a magyarországiakkal több erdélyi csoportnak is van kapcsolata.

Itt az idő, hogy áttérjünk a te magyarországi kapcsolataidra.  Az a gyanúm, hogy te már akkor megismertél néhány magyarországi környezetvédőt, mikor Miskolcon tanultál.

Hát igen, úgy látszik a korral jár az is, hogy tudsz következtetni. Miskolcon Kiss József egy évvel fölöttem járt földrajz szakra, és már ott baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ugye ő lett a Holocén Természetvédelmi Egyesület elnöke, innentől kezdve mindent elárultam.

Akkor ebből adódott, hogy ti tavaly közösen szerveztétek a kalotaszentkirályi országos találkozót?

Így van. Miután hazakerültem, és elkezdtem tanítani, az egyetemi kapcsolatok és a baráti kapcsolatok megmaradtak. Mikor szó esett az egyesület alapításról, Józsi már mintának küldött alapító okiratot. Bár a romániai jogi helyzet más, arról a kolozsváriak többet tudtak, de azért Józsi is tudott segíteni. Aztán 2004-2005-től a Holocénnal hivatalosan is együttműködtünk, főleg a környezeti nevelés terén. Voltak diákcsere kapcsolataink, szerveztünk közös versenyeket. Ha jól emlékszem 2004-ben szervezték a hajdúböszörményiek a zöldek országos találkozóját, azóta egy-két kivétellel mindegyiken ott voltam, és persze egyre több embert ismertem meg. Pár év után már az is megfogalmazódott, hogy jó lenne Szentkirályon országos találkozót szervezni. Nem véletlenül volt 2009-ben és 2010-ben nálunk Kárpát-medencei zöld civil találkozó, aztán 2013-ban MTVSZ tagcsoport konferencia.

A kalotaszentkirályi Silvanus Ökológiai Egyesület tagja az MTVSZ-nek?

Nem is tudom, hogy ez hivatalosan hogy van. Azt hiszem külső tagok, vagy együttműködő partnerek vagyunk, de a lényeg, hogy befogadtak minket. Hogy befejezzem az előző gondolatot, a Kárpát-medencei és a tagcsoport konferenciák igazából próbának nagyon jók voltak, felkészültünk egy nagy találkozó megszervezésére. Látnunk kellett, hogy szállást, étkezést, szervezést tekintve mit bírunk el. 2016-ban, mikor az Őrségben jelentkeztünk a 2018-as OT megrendezésére, akkor már tudtuk, hogy a Holocénnel együtt képesek leszünk rá.

Hogy emlékszel vissza a tavaly tavaszi nagy eseményre a kalotaszentkirályi Zöld OT-re?

Másfél évvel korábban, az őriszentpéteri találkozó után elkezdtük a szervezést. Itt nálunk csütörtöktől vasárnapig tartott a program, és úgy láttam, hogy jól pörgött. Mindenre oda kellett figyelni. Nagyon fontos – és ezt a záró eseményen is elmondtam – hogy a település apraja-nagyja beleadott mindent. Belülről is néztem, mert ott kellett lenni és dolgozni, de néha kívülről is figyeltem: nekem az az érzésem, hogy ment. Látszott a résztvevők arcán, és mondták is, hogy meg vannak elégedve. 500 regisztrált résztvevő volt, több mint 350-en az anyaországból. A végén kértük a résztvevőket, hogy internetes oldalunkon mondják el véleményüket. 250-en írtak, ráadásul névvel vállalták a véleményüket. Örömmel elemeztük a válaszokat, a legtöbb dologgal elégedettek voltak.

Gondolom az is célotok volt, hogy Kalotaszentkirályra és a környékre felhívjátok a résztvevők figyelmét.

Egyértelmű. A találkozó szakmai részét azt a nagyobb szervezetek, az MTVSZ és a Holocén rakták össze. Nekünk az is célunk volt, hogy egy olyan célcsoportot megérintsünk, akik majd visszatérnek turistaként, és ők biztos a természetre érzékeny turisták lesznek.

Hogy alakult a Holocénnel és az MTVSZ-szel az együttműködésetek?

Azt hiszem, hogy ha szervezetek kapcsolatáról beszélünk, akkor az elsődlegesek az emberi kapcsolatok. Ezek a személyes kapcsolatok pedig csodálatosan alakultak. Én hidakat szeretek építeni, és nem lerombolni. Kialakítani se könnyű a kapcsolatokat, de megtartani még nehezebb. A többi jön magától. Ez így volt a Holocénnel, ahogy együtt dolgoztunk, egyre több személyes szál kötött össze minket. És ez volt a lényege az MTVSZ-szel kialakult kapcsolatnak is. Először Farkas Istvánnal, aztán Éger Ákossal, Fidusszal és a csapat többi tagjával.  Aztán jöttek az együttműködések, például diákokkal vízminőséget mértünk egy közös munka keretében.

Árpi, te Erdélyben születtél, de mint földrajzos sokfelé jártál. Magyarországon pedig sok embert ismersz. Nem fordult meg a fejedben, hogy máshol telepedj le?

Természetesen eszembe jutott, de most már maradok Kalotaszentkirályon. Sokan feltették a kérdést, hogy Miskolc után miért mentem haza. Lehet, hogy pénzesebb állásom lehetett volna, de egy rövid beszélgetés sokat nyomott a latba. Professzorom, Hevesi Attila geográfus, a karsztvidékek kutatója, a tanulmányaim vége fele azt mondta nekem: „Árpi, gondold meg jól, hogy hogyan tovább! Az biztos, hogy amit itt megtanultál, azt otthon át kéne adnod.” Ezután nem sokat vajúdtam, elhatároztam, hogy meg kell próbálnom. Aztán elkezdtem tanítani, és megerősödtem benne, hogy igen, ezt kell csinálnom.