A nemzetközi klímapolitikai tárgyalások 2012. november végén kezdődött dohai ülésszakának első hetében a különböző nézeteket képviselő országcsoportok között mutatkozott némi közeledés a sürgős teendőket illetően, de még mindig kétséges, hogy e hét végére sikerül-e érdemi megállapodásra jutniuk.

A sokéves tárgyalási folyamat. A nemzetközi egyezkedések új szakasza a Kiotói Jegyzőkönyv hatálybalépése után kezdődött és 2007 óta folynak e tárgyalások az üvegházhatású gázok kibocsátásainak csökkentéséről és más kapcsolódó feladatokról. A jegyzőkönyv előírta a fejlett államoknak a kibocsátások szerény mértékű csökkentését 2012 végéig. Az ígéretekkel szemben nem született megállapodás a 2009. évi koppenhágai csúcson a 2012. évet követő kötelezettségekről. A következő ülésszakokon (2010 Cancun, 2011 Durban) ugyan „békésebb” hangulatban, de csak abban egyeztek meg, hogy folytatni kell a Kiotói Jegyzőkönyvet és emellett legkésőbb 2015-re tető alá kell hozni egy új, mindenkire vonatkozó másik – „globálisként” emlegetett - megállapodást is. A mostani dohai tárgyalásoknak az a tétje, hogy a fejlett államok a korábbinál jóval komolyabb kibocsátás-csökkentést vállaljanak a Kiotói Jegyzőkönyv keretében a 2013-2020 közötti időszakra, továbbá minden állam megegyezzen arról, hogy milyen elvek mentén, milyen módon tárgyalnak a jövő évtől kezdve az új „globális” megállapodásról. Dohában az első hét nem hozott áttörést a legkritikusabb témakörökben, miközben - erre az ülésszakra is időzítve - számos nemzetközi értékelés látott napvilágot, amelyek szerint meg kellene és még meg lehet állítani a földi éghajlatot veszélyeztető környezetterhelés növekedését.

A Kiotói Jegyzőkönyv jövője. Ahhoz, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv 2012 után is jogi keretet adhasson a fejlett államok kibocsátás-csökkentési kötelezettségeihez, meg kellene állapodni e jogi eszköz módosításáról. Ezek az államok az 1992. évi egyezményben vállalták, hogy 1990-hez képest nem lesznek nagyobbak a kibocsátásaik 2000-ben, majd az 1997. évi jegyzőkönyvben azt, hogy 2012 végére átlagosan 5%-kal csökkentik e kibocsátásokat. Ez utóbbiból az USA kimaradt, s a jegyzőkönyv szigorításában 2013 után a japánok, a kanadaiak, az oroszok és az új-zélandiak sem vesznek részt. Minden EU tagállam és néhány más fejlett állam kész 20% körüli kibocsátás-csökkentésre 2020-ig, Ausztrália és pár „új kiotói szereplő” (pl. Kazahsztán) pedig minimális mértékű kibocsátás-mérséklésre mutat készséget. Mindez összességében – a fejlődő államok kibocsátás-növekedést visszafogó intézkedései mellett – a korábbi IPCC értékelés szerint elégtelen ahhoz, hogy az átlaghőmérséklet emelkedése ne haladja meg a 2°C-t. Ehhez a fejlett államok csoportjának legalább 30-40%-os kibocsátás-csökkentése kellene. Az EU Dohában is azt képviselte, hogy 30%-os csökkentésre akkor hajlandó, ha a többi fejlett is vállal ezzel összemérhető kötelezettséget és a gyors gazdasági növekedésű fejlődők is jelentősen lassítják kibocsátásaik növekedését.

További vitapontok. A jegyzőkönyv 2012 utáni sorsát tovább bonyolítja a közép-kelet-európai államoknak az előző időszakból – részben a korábbi recesszió, részben a gazdasági szerkezet megváltozása nyomán – megmaradt „kiotói kvóta-többlete”; márpedig ezen államok többé-kevésbé ragaszkodnak ennek későbbi hasznosításához, míg mások ezt ellenzik. Továbbá a fejlődő államoknak az éghajlatváltozásra különösen sérülékeny csoportja 1,5°C-ban korlátozná a még elviselhető átlagos hőmérséklet-emelkedést és emiatt már 2017-re várná el a fejlettek új kibocsátás-csökkentési „ajánlatainak” teljesítését. Az is nehezíti az előrehaladást, hogy máig tisztázatlanok a fejlődők részére (a „klíma-igazságosság jegyében”) még a koppenhágai csúcson megígért hosszútávú „klíma-finanszírozás” forrásai: Dohában az első héten erről is – sokoldalú, de eredménytelen – viták folytak. Mindezt egybevéve egyelőre kétségesnek látszik, hogy fejlődők e hét végén készek lesznek-e megszavazni a Kiotói Jegyzőkönyv 2020-ig tartó folytatását úgy, hogy több nagy fejlett kibocsátó kimarad, a többiek pedig együtt az elvártnál sokkal kevesebbet vállalnak. Mindezzel talán csak egy sajátos „ösztönző” áll szemben: a „Tiszta Fejlesztési Mechanizmus” folytatása, amely alapján a Kiotói Jegyzőkönyvben bennmaradó fejlett államok – kibocsátási „kvótákért” cserébe – továbbra is klímabarát beruházásokat eszközölnének a fejlődőknél.

A „globális” megállapodás előkészítése. Évek óta tart e tárgyalási folyamat is és végre le kellene zárni, egyúttal - a durban-i mandátum szerint - az új egyeztetési folyamatot elkezdeni jövőre. Ehhez tisztázni kellene a leendő „globális” megállapodás konkrétabb célkitűzéseit (mindenekelőtt a hosszabb távú globális kibocsátás-csökkentés mértékét, ill. erre vonatkozóan a fejlettek és a fejlődők közötti további felelősség-megosztást), az alkalmazkodást elősegítő teendőket, az eszközrendszert (finanszírozás, technológiák, „karbonpiac”, teljesítés-ellenőrzés stb.). E téren is a dohai első hét után még mindig jelentős különbségek vannak az egyes országcsoportok között, s láthatóan csak jelentős politikai akarattal és kompromisszum-készséggel lehetne eredményt elérni e hét végéig.