Írta: Lechner Judit
„Ha csízzé válnál – máma ez a gondom –
hoznál-e nékem ünnepkor diót?
S amint az ősz már közelít a dombon,
galagonyát s fanyar kökénybogyót?”
(Weöres Sándor)
Ősszel a kertekben, sövényekben, erdő széli bozótosban megszaporodnak a madarak, hiszen terített asztallal várja őket a sok tüskés, tövises, a vidám tarka termésektől roskadozó bokor. Igen, ők nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, a mennyei Atya mégis táplálja őket! Sokan közülük vándorlásban vannak, vagy a mostanra már megfogyatkozó rovarok helyett keresgélnek magvakat, bogyókat, de mindannyian teljes bizalommal tekintenek a jövőbe, nem aggodalmaskodnak, nem kopasztják le a bokrot, nem gyűjtögetik, raktározzák a termést a szűkösebb téli napokra, csak annyit esznek, amennyire éppen szükségük van…
De mi az „üzlet” ebben a galagonyának, a vadrózsának, kökénynek, borbolyának? Persze, a madarak segítenek a magvak terjesztésében, tavasszal, nyáron a túlságosan elszaporodott hernyóktól tisztogatják őket, mégis úgy tűnik, a szolgálathoz mérve az adomány számolatlanul, bőséggel árad! Ha azt keressük, mi a galagonya létének értelme, mi volt vele a Teremtő szándéka, úgy találjuk, élete nem öncélú, hanem szolgálatra, adakozásra termett. Amikor kivirágzik, rovarok sokaságát táplálja, a méhészek mézet pergetnek a nektárból, nyáron madarak fészkét ringatja, télen lehullott leveleinek takarója alatt csigák, apró rovarok találnak menedéket. Gyógynövényként termése az embert szolgálja, öregedő szívünk egészségét őrzi. Tövisei pedig valójában nem is őt magát védelmezik, hanem a bozótjába hulló magvakból kicsírázó erdőalkotó fákat, hiszen a védtelen csemetét azonnal lelegelnék az állatok! Évek múlva aztán, amikor a kis fa megerősödik, föléje borítja árnyékát, lassan elsorvad a dajkáló, védelmező bozót, átadja a helyét az erdőnek. De folyamatosan újjá is születik, ha tovább lehet lépni a felhagyott legelőn, megjelenik a nyiladékok szélén, útépítések, vasútvonalak mentén, és védelmezi az erdőlakókat, elfogja a szelet, megőrzi a párát, élő, lélegző sövénnyel szegélyezi a fák birodalmát!
De miért társul ilyen szívesen a galagonya a többi cserjével, hol van itt a verseny, a létért folyó harc, ahol az erősebb kiszorítja a gyengébbet? Úgy tűnik, az erdőszélen nem a piacgazdaság logikája érvényesül… Ha a termések a különböző fajokon sorra egymás után érnek, mindig marad a környéken elég madár a magvak terjesztéséhez, tavasszal pedig a virágzás folyamatossága biztosítja, hogy a rovaroknak hónapokon át legyen táplálékuk, így biztonsággal elvégzik a beporzást is. Az áprilisban nyíló kökénytől kezdve, a galagonyán, vadrózsán át a júniusi földiszeder-virágzásig mindig van nektár, virágpor a szorgalmas megporzóknak. A csodálatos önszabályozó rendszerben a fajok összetétele, aránya mindig módosul valamennyire, hiszen ha egy adott időszakban kevés a virág, azt a rovarok lelkesebben látogatják, eredményesebb lesz a megporzás, több a termés, így ezek a ritka fajok szaporodnak fel a következő években. Így az életgazdagságból, állatok, növények sokféleségéből haszna van az egész közösségnek.
„Ahogyan minden élő szervezet jó és csodálatra méltó, mivel Isten teremtménye, ugyanez érvényes arra, amikor élő szervezetek egy meghatározott térben, rendszerként harmonikusan együttműködnek.” (Ferenc pápa: Laudatos Si’140.)
Ezek a többé-kevésbé állandó fajösszetételű növénytársulások saját nevet is kaphatnak, hiszen egy árvalányhajas dolomit-sziklagyep, vagy egy cserszömörcés karsztbokorerdő nagyjából ugyanazokból a növényfajokból áll össze szerte az országban. Elsősorban a hasonló környezeti igények szerint társulnak a növények, de fontos a táplálkozási hálózatok kialakulása, a megporzó, a terjesztést végző állatok megjelenése is. Ezeknek az ökoszisztémáknak a harmonikus működése jelenti földi létünk alapját.
De hová tart ez az átalakulás, a szukcesszió folyamata? Ha majd elérte a célját, az erdő újjászületését, létrejön a klímax, (klíma-maximum) a zárótársulás, ami már egy csodálatos egyensúlyi állapot. Az erdő az a társulási forma itt a Kárpát –medencében, ami a termőtalajt, a vizet, a párát, a levegő oxigéntartalmát, egész élhető természeti környezetünket megőrzi és folyamatosan megújítja, élteti. Ez a közösség már évszázadokon át szinte változatlanul fennmaradhat, képes regenerálódni viharok, szárazság, nagy hidegek kártételei után is, és ha egy-egy kiöregedett fa kidől, a tisztáson azonnal újra indul a szukcesszió, a millió rejtőzködő magból kikelnek a tüskebozót magoncai, jönnek a széllel könnyen terjedő pionír fafajok, és persze ott vannak készenlétben a fő erdőalkotó fák apró csemetéi is, akik évek óta várakoznak az éltető napfényre. Az erdő szélét, a belevágott utakat pedig mindig beszegik a cserjék, így lesz újra kerek az erdő, akár a mesében…
Hátradőlhetünk hát, ha felismertük, megértettük ezt a csodálatos öngyógyító folyamatot? Az ember kártételeit a természet majd helyrehozza, gondolhatjuk, de a félelmetes aránytalanság a pusztítás ereje, hatékonysága, és a regeneráció lassúsága között feszül. Vagy nem is lassú ez a folyamat, hanem ez az élő lények természetéből következik? Az év körforgása, a csírázás, növekedés, termőre fordulás ritmusa adott, a tölgyfaerdő nem nőhet ki az árvalányhajas sziklagyepből, kihagyhatatlanok, és önmagukban is értékesek a cserjésedés, a ligetes, laza pionír társulások egymást követő lépcsői.
A fás legelők, a kaszálók, a vizes élőhelyek gazdag életközösségei fenntartható művelési módokat jelentettek évszázadokon át, de ezek mára erősen megfogyatkoztak. A szántóföldek viszont ökológiai, klímavédelmi szempontból nem sokkal érnek többet, mint a művelésből kivont, lebetonozott utak, épületek. Élő környezetünk csak akkor képes öngyógyító erejét megmutatni, ha a romboló folyamatok, a fenntarthatatlan földhasználat mértéke nem lép át egy kritikus határt.
A szukcesszió folyamata tehát megáll, betetőződik, amint eléri a célját, az erdő újjászületését. Vajon a kényszeres gazdasági növekedésnek is van valahol egy határa, lehetséges még itt a földön egy fenntartható, élhető társadalmi berendezkedés?
Hát persze! Csak bólints rá…