A Magosfa Alapítvány elnökhelyettese. Ha megguglizod a Magosfa szót, a találatok jelentős része a váci alapítványra utal, pedig az csak 2003 óta létezik, míg a névadó Magosfa évezredek óta. (Túrázók kedvéért: a Börzsöny második legmagasabb csúcsa 916 méter magas.) Éva a hazai környezeti nevelés kiemelkedő szaktekintélye. Összes többi interjúalanyomhoz hasonlóan szoros kapcsolatban áll a Magyar Természetvédők Szövetségével.

Az interjút Gadó György készítette.

Sok éve az erdő szélén dolgozol, de gyerekkorodban Pest belvárosában laktál, és nem mindjárt környezeti nevelőként kezdtél dolgozni. Hogy indult a pályád?

Gyógynövény szakon végeztem a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen, utána visszamentem a Gyógynövénytermesztési Tanszékre, hogy ott doktoranduszként éveken át szorgalmasan kísérletezzek. Szerettem a munkámat, de volt egy olyan élményem, ami más felé indított el.

Mi történt? Találkoztál egy gyerekcsoporttal?

Nem, akkor még csak egyetemi hallgatókkal foglalkoztam. Talán nem is élményt, hanem sokkhatást kellett volna mondanom. A Fóti-Somlyón volt a kutatási területem, ahol a védett vadon termő gyógynövényeket mértem föl. A hallgatókkal három éven keresztül gyönyörű növényeket vizsgáltunk: volt ott nagyezerjófű, tavaszi hérics, apró nőszirom, leánykökörcsin és fekete kökörcsin meg sok más védett növény. A Fóti-Somlyó korábban katonai terület volt, nem sokkal a mi vizsgálatunk előtt, a 90-es évek elején nyitották meg a nagyközönség előtt. Aztán a nyomokból világossá vált, hogy az arra járók rendszeresen kiássák a védett növényeket. Ez engem annyira idegesített, hogy egy idő után azt gondoltam, hogy kutatás helyett inkább szemléletformálással kellene foglalkoznom. Meg akartam állítani az esztelen pusztítást, így indult a környezeti nevelői pályafutásom.

Ez fontos elhatározás lehetett, de hogy tudtál váltani?

Az egyetemről a doktorandusz hallgatók fél éves tanulmányútra külföldre mehettek. Akkor én már tudatosan környezeti neveléssel foglalkozó intézményt kerestem. Sikerült a kapcsolatfelvétel, a tanszéken el is mondtam, hogy az USA Minnesota államában a Nagy-tavak nyugati oldalán a Wolf Ridge Környezeti Oktatási Központban fogadnak. Kaptam egy kis fejmosást, hogy miért nem gyógynövényekkel foglalkozom, de azért elengedtek. Így tölthettem egy tanévet Amerikában, ami után már világos volt, hogy környezeti nevelő leszek.

Mit lehetett ott tanulni? Azért kérdezem, mert ebben az időben én is voltam amerikai tanulmányúton, és emlékszem, hogy mi európaiak elhűltünk attól, hogy mennyire másképp gondolkoznak a gazdag amerikai környezetvédők.

Én úgy látszik jó helyre kerültem, mert tényleg rengeteget tanultam. Ott már akkor is „nagyüzemi” környezeti nevelés folyt. Egész tanévben minden héten 300 gyerek érkezett, és ott töltöttek egy hetet. Olyan volt, mint a mi klasszikus erdei iskolánk, csak nem úgy hogy csak tavasz végén meg esetleg szeptember elején foglalkoznak a gyerekekkel, hanem egész télen érkeztek a csoportok. Pedig arrafelé télen a mínusz 10-20 fok sem volt ritka. A 300 gyerekre volt 12 állandó dolgozó meg 12 gyakornok. Nekünk, kezdőknek az első két hétben megtartották az összes gyerekeknek szóló foglalkozást, aztán utána már mi vezettük az órákat. Az állandó munkatársak komolyan vettek minket, 3-szor meglátogatták az óráinkat, és mint Magyarországon a gyakorló tanárokat, minket is értékeltek. Hamarosan én is egy kétszáz fős környékbeli iskola kapcsolattartója lettem, a tanárokkal én egyeztettem az időpontokat.

Szemléletben mit adott neked Wolf Ridge, mi az, ami új volt?

Az egésznek a rendszere. Nálunk akkoriban már elindultak az erdei iskolák, de kevésbé voltak elterjedtek. Ott nem előadások voltak, hanem mindent játékosan mutattunk be a gyerekeknek. Az volt a cél, hogy tapintsák, hallgassák, szimatolják a természetet. Három órás blokkokat tartottunk. Egyet délelőtt, egyet délután, egyet este. Beletartozott az is, hogy a gyerekek sífutni és sziklát mászni tanultak, szóval készségfejlesztés is folyt. Igazából engem is meglep, hogy ezt a szemléletet Amerikában kellett megtanulnom, mert mi Magyarországon még mindig természetközelibben élünk, mint az amerikai nagyvárosok lakói. De ott, abban az oktatóközpontban, a semmi közepén tényleg sokat lehetett tanulni.

Az a hatalmas Felső-tó, amiről már az általános iskolai földrajzórákon is tanultuk, hogy a Föld legnagyobb területű édesvize, közel volt a Központhoz?

Viszonylag közel, de azért annyira nem, hogy oda a gyerekeket elvigyük. Viszont az oktatóközpont területén is volt két tó. Amerikában még maradtak nagy természeti területek. Ez is óriási terület volt, két heggyel, két tóval, már akkor is voltak kenus órák. Máig tartom a kapcsolatot az ottaniakkal, szóval tudom, hogy azóta még jobb lett a felszereltség. Közben meg tényleg ott voltunk a természetben. Amikor néha ott maradtunk hétvégén az állandó dolgozók nélkül, akkor csak mi voltunk, a 12 gyakornok meg a medvék meg a farkasok. Jöttek a medvék a madáretetőből ellopni a kaját. Láttuk a farkas nyomokat, és ott voltunk az erdő közepén. Persze értem, amit Amerikáról mondasz, egy kicsit én is voltam nagyvárosokban, tudom, hogy ott hogy élnek az emberek. De a mi oktatóközpontunk dolgozói tényleg a saját életükben is próbálták a fenntarthatóságot megvalósítani. Az, hogy a gyerekek fejében sikerül-e egy hét alatt tartós változást elérni, ott is nagy kérdés.

Visszajöttél Amerikából tele élményekkel, és bementél a Gyógynövénytermesztési Tanszékre?

Igen, akkor pont befejeztem a doktorimat, a tanszékvezető pedig vázolta a karrier lehetőségeimet. Elmondta, hogy hány év alatt lehetek tanársegéd, aztán adjunktus, és így tovább. Mit kell ehhez teljesítenem. Én meg azt mondtam, hogy köszönöm szépen, akkor jövő héten fölmondok. Nem bírtam elképzelni magam, hogy visszamegyek a tanszékre, és csinálom a kísérleteket, annak ellenére, hogy tulajdonképpen azt is szerettem. Érdekes most visszagondolni erre, mert van olyan barátnőm, aki ott maradt a tanszéken, és ma már tényleg a nagydoktoriját írja. Én viszont akkor a környezeti nevelést választottam, és a nemzeti parkok, cégek, civilek háromszögben a civilek mellett döntöttem. A Független Ökológiai Központba mentem dolgozni.

Aztán néhány bemelegítő év után a révbe értél a Magosfa Alapítványnál?

Azért ez nem ment olyan gyorsan! A FÖK után még dolgoztam fél évig a Fehér Holló Természetvédelmi Egyesületnél Zalaszántón, aztán a Göncöl Alapítvány következett, és 2003-ban lettem a Magosfa munkatársa.

Az MTVSZ tagjai jól ismerik a kismarosi Kismagos Erdei Oktatóközpontot, hiszen több nagy találkozót is ott szerveztetek. Ott dolgozol az erdő és a település határán?

Tavasztól őszig ott, de idő kellett, mire odaköltözhettünk. 2009-ben vettük meg az erdei házat, és 2012-ben nyitottuk ki. Azért ez nem Amerika, télen nem jönnek csoportok, nem fűtünk, nagyon hideg van. Ilyenkor otthonról dolgozunk, és hetente egyszer találkozunk. Talán most ez is változni fog, mert nemrég támogatást kaptunk arra, hogy szigeteltté és fűthetővé tegyük a szálláshelyünket.

A többes szám mit jelent? Mekkora csapatotok van?

Az alapcsapat három fős: Kelemen Zoli, Kurucz Márti meg én. Így kezdtük 2003-ban. Az összeomlás szélén is hárman maradtunk, most négyen vagyunk, de közben egy ideig nyolcan is voltunk. Gondolom a civil szervezetek hullámzó működését nem kell elmagyaráznom.

Mindig is a környezeti nevelés volt a fő témátok?

És az ökoturizmus. A teljes nevünk is az, hogy Magosfa Környezeti Nevelési és Ökoturisztikai Alapítvány. Ezen belül én leginkább környezeti neveléssel, vagy most már úgy mondjuk, hogy fenntarthatóságra neveléssel foglalkozom. A kiindulási pontot a Wolf Ridge-es tapasztalatok adták. Az ott tanult modulokat kezdtem magyarítani. Később Kurucz Mártival és a többiekkel új dolgokat is kitaláltunk. Az ökoturisztikai ágat meg a kezdettől fogva Kelemen Zoli vitte. Olyan témák tartoznak bele, mint a helyi termékek népszerűsítése, Ipoly-tisztítás, kerékpárutak kijelölése. De a két ágazat nem válik el élesen. Mikor Ipoly-takarítás volt, akkor mi is részt vettünk a munkában.

A fenntarthatóságra nevelés az kemény feladat lehet. Ha a felnőttek világát nézzük, akkor mindenkinek tetszenek az új, környezetkímélő technológiák, látjuk, hogy sokan változtatnak az étrendjükön, de az már elég reménytelennek látszik, hogy az emberek többsége a fogyasztását tudatosan visszafogja. Ti mit tudtok elérni?

Mi is csak próbálkozunk. A saját életünkben és a Kismagosban is. Azt szeretnénk, hogy az épületeink és a stílusunk is fenntarthatóságot tükrözzön. Próbáljuk megfogalmazni, hogy mit jelent az, hogy: elég. Mártival azon is elgondolkoztunk, hogy most óriási divat a fenntarthatósági biznisz, arra bíztatják az embereket, hogy vegyenek ökotáskát, meg bevásárló hálót, pedig a dolgot házilag is meg lehet oldani.

A kedvencem az a félreértés, amit tavaly a Klubrádióban hallottam. Egy lelkes munkatárs a reggeli műsorban felháborodott azon, hogy az élelmiszer áruházak pénztáraiban nem tartanak vászontáskát. Pedig ha sok lenne belőle – mondta –, nem kellene törődni a szatyorral, az ember akár minden nap vehetne egyet. Úgy látszik a riporter a dolog lényegét nem értette meg, azt hogy a fölösleges gyártást kell visszafognunk.

Így van. Miközben ha nekiülünk, otthon a használt függönyből tudunk hálót vagy bevásárlószatyrot készíteni, amit évekig használhatunk. Nem kellene azért anyagot gyártani, hogy ökotudatosaknak látszódjunk. Mi 10 éve adtuk ki a Fogyasztó kúra című gyűjteményünket, akkor az nagyon újszerű volt. Most a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány: Nincs B-terv című pályázatából az oktatási anyag egyes moduljait át tudtuk írni, és a könyvet újra kiadjuk. A fogyasztást tágan értelmeztük. Beletartozik az életmód, élelmiszer, vásárlás, önfenntartás és az energia témája is. A cél az volt, hogy a tanárok az óravázlatok tartalmát becsempésszék az óráikra, és szerencsére az akkreditált pedagógus-továbbképzéseinken azt a visszajelzést kapjuk, hogy az anyagunk valóban jól használható.

Annál a kérdésnél tartunk, hogy különböző oktatási módszerekkel mennyire lehet megváltoztatni a gyerekek gondolkodását – vagy legalább elgondolkoztatni őket.

Mikor kijönnek hozzánk erdei iskolába, akkor azt látjuk, hogy ha fél napig vannak itt, az nagyjából semmi, ha egy napig, az valami, ha öt napig, akkor már érzékelhető a hatás. De olyan tapasztalatunk is van, hogy egy váci iskolából egy osztály rendszeresen járt hozzánk. Az ötödik alkalommal már láttam a változás jeleit. Ha az iskolában és netán otthon is hallanak a fenntarthatóság kérdéseiről, akkor még jobb eredményt lehet elérni, annak ellenére, hogy ebből nincs dolgozat, nem kapnak osztályzatot.

Gondolom, hogy ezért fontos, hogy a tanárok szövetségeseitek legyenek. Velük mennyire foglalkoztok?

Van három akkreditált pedagógus-továbbképzésünk. Az egyik a „Fogyasztókúra”, a másik a „Továbbképzés terepi környezeti neveléshez”, a harmadik a „Kicsik és nagyik”. Az, hogy milyen gyakran tartjuk meg a képzéseket, attól függ, hogy tudunk-e rá pénzt szerezni. Az a tapasztalatunk, hogy a pedagógusok akkor jönnek el, ha a képzés ingyenes és akkreditált, vagyis pontokat kapnak érte. A tanárok zöme persze biológia, földrajz, kémia szakos, de azért akad matektanár, énektanár, rajztanár is.

Ez a „Kicsik és nagyik” nagyon jól hangzik. Mi a tartalma? Most nem is a pedagógus-továbbképzésre vagyok kíváncsi, hanem magára a programra.

Bevallom, hogy ezt egy nemzetközi programból, hollandoktól tanultuk, de nálunk is nagyon bejött. A cél, hogy összehozzuk az időseket a gyerekekkel. Bemegyünk az idősek otthonába vagy egy klubba a gyerekcsapattal. A gyerekek nem előadnak az időseknek, hanem odaülnek melléjük. Jellemzően húsz idős és húsz gyerek van a teremben. Hatan-heten ülnek egy asztalnál, és feldolgoznak egy-egy témakört. Nagyon szeretnek az ünnepekről beszélni, a karácsonyról, húsvétról, farsangról. A fenntarthatóság is az egyik téma, de nem valami elvont formában, hanem például a vízzel foglalkoznak, vagy azzal, hogy régen, hogy készültek fel a télre, vagy hogyan mostak. Általában a kiosztott képekről kezdődik a beszélgetés. Ez nagyon jó, mert a kezdeti feszengés ilyenkor eltűnik. Aztán pedig feladatokat adunk, amelyekben hol az egyik korosztály, hol a másik van jobban otthon. Mikor a 80 éves néni elmondja, hogy az anyukája vagy nagymamája hogyan mosott, az már igazi történelem. De valószínű, hogy a legújabb energiatakarékos mosógépekről a gyerekek tudnak többet. Nagyon szórakoztató, mikor sorba vesszük, hogy milyen kütyüjeink vannak, mi azoknak a funkciója, és hogyan oldották meg őket régen elektromos hajtás nélkül. Lehet, hogy a klímavédelem miatt ez már nemcsak a múlt, de jövő is. A végén pedig egy kézműves feladat következik. Lényeges mellékhatás, hogy a nagyik nagyon örülnek, mikor rájönnek, hogy mennyi értékes tudás birtokában vannak, és nyitottabbá válnak a külvilág felé. Ugyanakkor a gyerekeknek is fontos, hogy megtanulják tisztelni az időseket, miközben ők is kicsit tanárokká válnak.

Ez a program ott zajlik a környéketeken?

Volt egy norvég projektünk, akkor ennek keretében körbejártunk az országban és kidolgoztuk ezt a képzést, de most már Vácra szoktunk menni. Nagyon jóban vagyunk az idősek otthonával, nekik négy részlegük is van, ezekbe megyünk.

Olyan kezdeményezésről már hallottam, hogy a gyerekek tanítják számítógép használatra az öregeket.

Azt mi is szorgalmazzuk, hogy az öregek is tanuljanak a gyerekektől, de a telefont meg a számítógépet azt kihagyjuk. Igaz, be kell vallanom, hogy most nemrég indítottunk el egy projektet, amelyben a gyerekek telefon és számítógép használattal felmérik a településük múltját klímavédelmi szempontból. Szóval azért mi sem utasítjuk el a kütyüket, de általában nélkülük próbálunk élményt adni a gyerekeknek.

Elég változatos a tevékenységetek. Sokféle projektet felsoroltál.

Akkor hadd mondjak még egy újdonságot. Ez az úgynevezett BioLearn projekt. Ahogy a névből is sejtheted, ez is külföldi partnerekkel zajlik. A biomimikriről, azaz a természet által ihletett találmányokról szól, és arról, hogy ezeket hogyan lehet használni az oktatásban. Például a mesterséges intelligencia forradalmának is a biomimikri az egyik alapja. Éppen most megyünk majd öt magyar tanárral Hollandiába. Hat ország résztvevőivel dolgozunk ki közös oktatóanyagot. Ez egy nagyon inspiráló téma. Azt szerintem sokan tudják, hogy a tépőzár elkészítéséhez a kutyaszőrbe akadt bogáncs adta a mintát. Vagy ott van Japánban a nagysebességű vasúti hálózat, a Sinkanszen. A hegyes orrú szerelvényekkel azt akarták megoldani, hogy az alagutakból kiszáguldó vonatok ne okozzanak hangrobbanást. Na ezt a jégmadár áramvonalas csőrének leutánzásával oldották meg. Ezek persze technikai találmányok, minket viszont a biomimikriből különösen az érdekel, hogy a természet, hogy tud fenntarthatóan működni. Ha ezt eltanulnánk, az igazán nagy dolog lenne!

Főleg váci és Vác környéki iskolákkal van kapcsolatotok?

Igen, de azért erdei iskolába jönnek máshonnan is. A pesti iskolák között vannak visszatérő partnereink. Mikor még voltak pályázatok, amikből az útiköltséget is lehetett fizetni, akkor inkább jöttek alföldi iskolák is. 2006 óta nem igazán támogatják az erdei iskolákat, de az azért előfordult, hogy a Környezet- és Természetvédelmi Oktatóközpontok Országos Szövetsége egy svájci pályázatból tudta az erdei iskolázást támogatni.

Te az MTVSZ-en belül nemcsak elnökségi tag vagy, de úgy tudom, hogy a környezeti neveléssel kapcsolatos közös munkát is szervezed. Mit jelent ez a gyakorlatban?

2019 januárjában az MTVSZ-en belül megalakítottuk a Fenntarthatóságra Nevelési Munkacsoportot. Összeállítottunk két tudásbázist. Az egyikben a tagszervezeteknek a témával kapcsolatos programjai vannak, a másikban pedig a kiadványaik. Az utóbbi azért nagyon fontos, mert általános probléma, hogy a civil szervezetek pályáznak jobbra-balra, egész jó kiadványokat készítenek, de arra már nincs kapacitásuk, hogy ezek könyvesboltokba kerüljenek, vagy máshogy eljussanak a célközönséghez. Ha egy helyen tudjuk ajánlani, az segíti a hozzáférést. A kiadványokon kívül a másik cél, hogy rendszeresen találkozzunk, és egymásnak bemutassuk a jó módszereinket. Legutóbb januárban volt egy sikeres találkozónk. Voltunk vagy 20-25-en, mégpedig különböző korosztályokból. Voltak nagyon fiatalok Gödöllőről, a GATE Zöld Klubból, és olyan régi harcosok, mint Ilos, Toldi Zoli meg Sára Zsuzsi. Felvetődött, hogy érdemes lenne beszélgetni a környezeti nevelés hazai történetéről.

Mi az, ami fárasztó a munkádban, és mi az, ami örömet ad?

Az a rossz, hogy rengeteget kell dolgoznunk addig, amíg eljutunk oda, hogy gyerekeket lássunk, rengeteg adminisztráción kell átverekednünk magunkat. Most éppen abban vagyunk benne, hogy muszáj nemzetközi projekteket írni ahhoz, hogy életben maradjunk. Két Erasmus+ projektünk fut, mert a magyar pályázati lehetőségek mellett éhen halnánk, és a programjaink bevételéből sem lehet megélni. Persze amikor a gyerekekkel ki lehet menni, és el is kapom a lendületet, az tényleg nagyon jó érzés.

Szóval olyankor már minden rendben van?

Na, azt azért nem mondom, hogy nincs konkurencia harc a mobiltelefonokkal. Ha szigorúan nem hagyatjuk otthon velük a telefonokat, hanem azt mondom, hogy hozzad, fényképezz, és figyeljünk egymásra, na ez nem nagyon megy!

Ezek szerint olyan szigorú vagy, hogy a gyerekek kénytelenek egy hétig okostelefon nélkül élni?

Úgy szokott lenni, hogy a táborban van Wifi. A jelszó nincs kiírva, de elmondjuk a pedagógusnak, ha ő akarja, továbbadja a gyerekeknek, és este használhatják. De azt határozottan kérjük, hogy magára a programra ne jöjjenek mobillal, mert tényleg elvonja a figyelmüket. Ha viszont sikerül elengedniük az internetet, akkor nagyon nyitottak tudnak lenni a természetre. Elvarázsolja őket egy patakvizsgálat vagy egy mezei virág ugyanúgy, mint egy közös tűzgyújtás. Ugyanakkor találkozunk olyan gyerekekkel, akik negyedik-ötödik-hatodik osztályba járnak, és nem voltak még erdőben. Főleg a pestiek között van ilyen. A váciak még jobban kikeverednek a Naszályba vagy a Börzsönybe. Vagy legalább az ártéri tanösvényre.

A Magyar Környezeti Nevelési Egyesületben, a híres pulikutyás szervezetben is fontos szerepet játszol, igaz?

Az igaz, hogy választmányi tag vagyok, de ott korántsem dolgozom annyit, mint néhány éve. Volt idő, mikor az MTVSZ-ben és a Környezeti Nevelési Egyesületben is elnökségi tag voltam, de az tényleg túlzás volt. Szerencsére az Egyesületben Saly Erika vezetésével nagyon jó dolgok történnek.

A „fenntarthatóságra nevelés” fogalma hozzád kapcsolódik? Meg most már miattad az MTVSZ-hez? Gondolom, mások nem nagyon használják.

Dehogynem! Most már ez a bevett szóhasználat. Szépen lassan egyre elterjedtebb lesz. Egyelőre mi sem írjuk át a nevünket meg az MKNE sem, de a fenntarthatóságra nevelés nevet egyre többet használjuk.

Hogy egyezteted össze magadban a külföldi útjaidat a zöld gondolkodással?

Nehezen. Zavar, hogy ahhoz, hogy létezni tudjunk, nemzetközi projektekben kell részt vennünk, ez pedig időnként elkerülhetetlenül utazással jár. Még repülőúttal is, mert különben rengeteg idő menne el. A nemzetközi partnereinktől pedig sokat tanulunk. Annyit próbálok tenni, hogy a nyaralás nekem leginkább hazai utazást jelent, főleg kéktúrázást. Év közben hol többet, hol kevesebbet túrázunk, de azt elhatároztuk, hogy ha már úgy hívnak minket, hogy Magosfa Alapítvány, akkor minden évben egyszer felmászunk a Börzsöny Magosfa nevű csúcsára. Egy 10 évvel ezelőtti Magosfa-túráról van is egy fényképem.