Micsoda pazarlás, hirdetik közgazdászaink, hagyjuk elfolyni a vizeket, amik az országhatáron belépnek, nem hasznosítjuk őket, régen meg kellett volna építeni a víztározókat, energiatermelő vízlépcsőket, öntözőcsatornákat, és egyszerre lenne itt Kertmagyarország meg zöld energiatermelés, hajózható folyók, vidéki munkalehetőség, ha a környezetvédők nem értetlenkednének annyit… Tényleg, hova tűnik el a víz a kiszáradó Homokhátságról, és miért önt el olyan településeket az ár, ahol évszázadok óta nem volt erre példa? Megbolondult volna a Tisza…?


 

Molnár Géza a Tisza szerelmese. Minden könyvében a folyóról beszél, akármiről is ír, és az évek során egyre jobban érteni véli, mi is történik vele, a szemünk láttára, illetve inkább az a tragédia, hogy nem is látjuk, csak nézzük, elnézzük, ahogy elhal az éltető folyó. Nemrégiben ismét alkalmat volt rá, hogy újságírók előtt elmondhassa a véleményét a tervezett Duna-Tisza csatornáról, amivel a Homokhátság vízpótlását tervezik megoldani. De időben és térben messze elkalandoztunk megint, amíg hallgattuk!

Hogyan is lakta be a Tisza-völgyet a folyó, mielőtt az Ember megjelent a tájon? Nem fölösleges lamentálás a múltba nézés, hiszen élő természeti rendszerekkel van dolgunk, és létkérdés, hogy megértsük a működés logikáját, ha meg szeretnénk maradni még pár évig itt a Kárpát-medencében.



A növényföldrajz tudománya már régen rögzítette, hogy egy tájegység természetes növénytakarója az átlagos évi csapadék mennyisége által meghatározott. Az Alföldön ez az érték 4-600 mm évente. Ez a vízmennyiség a sztyepp, a félsivatag kialakulását teszi lehetővé. Viszont a tájat hosszú évezredeken keresztül, tartósan olyan erdőtársulások borították, amelyek létrejöttéhez, fennmaradásához 800 mm éves csapadék szükséges! Honnan vette az erdő a vízmennyiség másik felét? A folyók szállították, mint ma is, a Kárpátok koszorújából. De hát se vízlépcső, se „vésztározó”, miért nem lépett ki a déli határokon, csakúgy, mint manapság?

Harangvirágmezőktől a gyöngyvirágos tölgyesekig.



A folyókat szegélyező galériaerdők, puhafaligetek rügyfakadása pontosan arra az időre esik tavasszal, amikor a hegyekben az alacsonyabb részeken megindul a hóolvadás. Ha még ott se vágták ki az erdőket, akkor a szabályozatlan folyó szélesen kanyarogva, lassan elterülve átitatja az egész árteret vízzel, és a fák hatalmas mennyiségben tudják felszívni, testükben, lombkoronájukban, az avar vastag szivacsában megtartani. Ahogy a távolabbi részeket borító keményfaligetek is ébredezni kezdenek, megérkeznek az újabb víztömegek a Kárpátok csúcsairól, és most azok az erdők lombosodnak ki, megtartva a második árhullám vizét is. Az égből érkező májusi esőket már a zöld erdő fogadja, lombkoronáján át lassan szivárog a víz a talajra, az avarban, az állandóan borított talajban raktározódik. És itt kap értelmet a népmesékből ismerős „kerek erdő” fogalma! Az erdő ugyanis a szélein mindig földig ér, bokorszoknyája szépen átvezet a mezők, rétek világába, így belül,a fák között megmarad a pára, a csapadékvíz. (Ez a jelenség dombvidéki erdőinken is megfigyelhető, a vadszeder, a kökény, a sóskaborbolya, a vadrózsa, galagonya ebben a sorrendben követi egymást a mezőtől az erdő felé haladva, egyre magasabbra növekedve, elhatárolva, ugyanakkor összekötve a kétféle élőhelyet. Az erdő szélét jó esetben mindig a cserjék változatos fajösszetételű, tüskés, tövises sövénye építi, védi, dajkálja.)

Nyáron aztán az elkószált vízerecskék megfordulnak, elindulnak vissza a folyóba, viszik a kiöntések langyos vizében felnőtt halszaporulat új nemzedékét is. Az erdők a melegben párologtatni kezdenek, a pára felhővé gomolyodik, és – hála az uralkodó széliránynak – elszáll északra, megöntözve a Tisza forrásvidékét, így zárul tehát a vízkörforgás.



A Kárpátok tetején, ahol már a fák sem élnek meg, a magashegyi réteken apró harangvirágokkal van tele a rét. Húsos gyökereikben megtartják, tárolják a csúcsra zúduló esővizet. Ahogy ereszkedünk lefelé, a fenyvesek örökzöld takarója, majd a bükkös, a tölgyes szűri át lombján a vizet, és az avarral borított talajon nem rohan le, lassan szivárog a mély rétegekbe. Ezekből lesznek aztán a völgyekben előbukkanó forrásvizek, amik kristálytisztán kerülnek elő a víz csodálatos vándorlásának során a hegy mélyéből. (A „forrás” fogalma is folyamatosan újraértelmezésre vár. Természeti erőforrás, energiaforrás, sőt, emberi erőforrás! Úgy gondolunk rájuk, mintha kimeríthetetlenül fakadnának föl a mélyből, és nem nézzük, hogy honnan is erednek valójában… a forrás csak egy élő körforgás láthatóvá váló, felszínre törő kis szakasza, és folyamatos utánpótlásra, regenerálódásra szorul.)

A titok tehát ennyi volt, az alföldi őshonos növényzet a vizet csak félig kapta csapadék formájában, a másik felét az erdők saját testükön áramoltatták keresztül, és ez volt benne a csodálatos, hogy a folyóvíz a fákban is örök mozgásban tört felfelé, közben életteret, táplálékot adva az állatvilágnak, a kímélő tájhasználat, a fokgazdálkodás révén az embernek, és éltető humusszá omlott élete végén, tovább szolgálva a rendszer egészét.



Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot egy folyó vízgyűjtő-rendszere, a fák gyökérzete, ágkoronája, és az emberi vérkeringés anatómiai rajza között. A közös bennük, hogy addig él az egész organizmus, amíg a víz, a vér mozgásban van benne. „Vízlépcsőt építeni olyan, mint mesterségesen trombózist kialakítani az ember ütőereiben. Ha a dugulás sokáig fennáll, az ember meghal. Ne legyenek illúzióink: a táj sem éli túl” (Molnár Géza)

A „folyó” csak addig azonos önmaga lényegével, amíg mozgásban maradhat, és millió hajszálerecskéje a fák hajszálgyökereibe engedi át az élő vizet. A betongátak közé zárt víz már nem él, az erdők helyén szikes pusztaság, mert a víz a fedetlen, csupasz talajból a kapillárisokban kényszerül felfelé, oldott sói nem a fák testét táplálják, terméketlen, repedezett, aszályos sivataggá változik a Tisza-táj. Öntözéssel ezen segíteni csak rövid távon lehet, mert a talaj termékenysége, fizikai struktúrája gyorsan pusztul, és egyre drágább lesz rajta termelni.



A folyótól „elhódított” földeken termelni valójában már ma sem gazdaságos, lényegében csak a támogatások és a kártérítések képezik a gazda bevételét. Az árterek visszaállítása, a fenntartható tájhasználat újraélesztése talán akkor kezdődik el, ha már ezek a pénzek se takarják be a megnövekedett költségeket. Vagy addigra végképp elviszi a csupasz homokot a szél?

Vizeink és termőföldeink jelenéről és jövőjéről a következő könyvet ajánljuk: Dr. Tanka Endre, Molnár Géza: Nem én kiáltok, a föld dübörög

Az írást szerzője Lechner Judit, a Képmás magazin újságírója